Legutóbb, amikor épp egy tócsában álltam – ami nem lett volna baj, ha a tócsa kint van, és nem a lakásban – átfutott az agyamon egy kedves ismerősöm mondata.

Mégpedig az a mondat, hogy Én már csak azt kérdezem egy férfitől, hogy szerelni tud-e. Aztán jött a vízvezeték-szerelő, és rendbe tette a dolgokat. Nem állt a víz, lehetett használni a vécét, és mindez nem tartott tovább mondjuk egy óránál – nevetségesen rövid időnek tűnik az előtte átstresszelt napokhoz képest.

Az egy dolog, hogy nem értek és nem is érthetek mindenhez, mert nem akarok. Nincs rá időm, hogy az életem minden egyes részét a saját két kezemmel tegyem rendbe. Ilyenkor igen jól jön, ha akad valaki, aki belátható idő alatt megoldja az épp aktuális gondot.



Az egész élet erről szól: van valami, amit meg kell oldani. Mindig volt, van és lesz valami, amit meg kell oldani. Kicsit, nagy, rövid- vagy hosszútávú, könnyen vagy nehezen helyrehozható helyzetek. Nyaraláskor is törhet le műköröm.

És a kulcs mindig a megoldásokban van, csak sokan ott térnek tévútra, hogy azt hiszik, dolgokat meg lehet oldani egy kicsit is. Épp hogy. De nem – valamit vagy fixálunk, vagy nem. Sajnos ez a nulla-egyes kérdés, még akkor is, ha lehet a problémamegoldást a fokozatosság elvébe csomagolni.

Hogy meg kell-e valamit javítani, az nagyon is eldöntendő, nem pedig kiegészítendő kérdés, és a kiegészítendő kérdések is – például a Milyen ruhát vegyek ma fel? – is visszavezethető temérdek eldöntendő kérdésre. Nulla-egy. Igen-nem. Fekete-fehér.

Tudom, hogy az ember nem gép – sajnos -, és pont az emberségünk mibenléte a kerékkötője az életnek, mert: de fáj. De nem akarom. De lusta vagyok. De a csoki jobban esik. De nem tudom. De nekem is jár egy kis ________ (tetszés szerint kiegészíthető).

Rendhagyó esetek? Külön, utólag benyújtott kérelmek? Körültekintő szabályrendszer? Hogy ki köteles a saját életét rendbe tenni, és ki nem? Milyen mértékben vállalhatja át egy szakember a problémáinkat? Egy olyan világban, ahol gyakorlatilag minden termék a lustaságunkra és a tehetetlenségünkre épül?

Csodálkozik bárki is, hogy az embernek nincs semmi kedve tenni magáért? Mert ha megteheti, akkor fizet érte, hogy ne kelljen, vagy keres valami nagyon jó kifogást. Ha meg csóró, akkor valahogy csak kiügyeskedik valamit, amiért előbb-utóbb úgyis elkaszálják.

Hol tanulhatnánk bármit is megoldani, ha nem kell, és nincs, ami rákényszerít – amikor viszont szorul a hurok, és igenis ki kell találni valami zseniálisat, akkor meg egész egyszerűen félünk. Hogy mi van akkor, ha ezt nem szabad. Vagy annyira egyszerűnek tűnik, hogy tuti kamu (vagy tilos). Vagy felmérjük a saját erőnket, és egész egyszerűen begyulladunk tőle.

Persze semmi baj: hívjuk ki a szerelőt. Neki is élnie kell valamiből.