Ha szereted a poszt-hardcore-t, de nem ismered a Big Ups csapatát, akkor most itt az idő: első stúdióalbuma ugyanis figyelemre méltóan nyitja az év gitármezőnyét.

A szemfüles és naprakész zenefogyasztók már korábban is felfigyelhettek a New York-i illetőségű BU tevékenységére, hiszen a 2010-es megalakulása óta csekély jelentőségű 7”/split kislemezekkel jelezte aktivitását a leginkább (sőt: egyértelműen) a poszt-hardcore kategóriába sorolható produkció, és bár talán igencsak erős túlzás lenne azt állítani, hogy a szakma és hanyatt esett volna az amerikai banda január elején kiadott bemutatkozásától, azonban egy Stereogum A hónap albuma titulus, egy viszonylag még hízelgőnek is mondható Pitchfork-recenzió és a manapság sokat nem számító NME 8/10-es véleménye is jelezte, hogy a Big Ups–nak bizony sikerült beférkőznie a popzsurnaliszták periférikus látómezejébe. Mindez már csak azért is fontos, mert a zenekarról egyébként aggasztóan kevés információt lehet tudni: az biztos, hogy a csapat négy tagból áll, az eddigiekben leginkább nevenincs független kiadóknál kereste a kenyerét, és kb. pontosan annyira emlékeztet a zajongani szerető tökátlagos NYC-beli srác archetípusára, mint a szintén helybéli gyökerekkel rendelkező The Men – és ha közelebbről megnézzük, még némi muzikális rokonságot is megfigyelhetünk a két együttes között.



Ha a disznóröfögés-szerű basszusokról és a nyomasztóan kétségbeejtő gitárpengetésről nem is, de a feszültséggel/szenvedéssel megtámogatott vokálokból már egyértelműen kiderül, hogy a kvartettben egy fikarcnyi eredetiség sincs. Hiszen a Big Ups olyan koncentrátumban tömöríti magába a poszt-hardcore esszenciáját, hogy esélyünk sincs nem gondolni a Fugazi vagy a Steve Albini zenekarok (Big Black, Rapeman, Shellac) örökségére: zakatolóan élőszerű hangzás, könyörtelen dobterror, fogcsikorgató gitárok és kilátástalanságtól szürke énekrészek a hívószavak a lemez esetében, ami még annak ellenére is több lesz puszta epigonnál, hogy nem több mint, hát, egy puszta epigon. Itt ugyanis egyszerűen minden poszt-HC stílusjegy és ecsetvonás lemásolásra kerül: a dühös, mégsem fékeveszett tempó; a szürke, monokróm színskála és még a Slint-féle most-nyugodtan-beszélek-MOST-MEG-ŐRÜLTEN-ÜVÖLTÖK hangulati séma is kibogozható. A csapat azonban kellően jó dalokat ír ahhoz, hogy mindezt lopás helyett kellemes nosztalgiának tekintsük; ráadásul van egy olyan kisugárzása, ami alapján teljesen hihető, hogy a fiúk nem azért imitálják Ian MacKaye-t, hogy attól menők és hitelesek legyenek, hanem azért, mert pontosan olyan nyomorultul érzik magukat, mint tette azt a Minor Threat/Fugazi énekes a 80-as években.


Ez pedig elég vonzerővel ruházza fel az albumot, és nem kell úgy éreznünk, mintha egy százezerszer látott filmet kellene újranézni, meg egyébként is, hahó: a XXI. század könnyűzenéje sosem szólt másról, csak a múlt szégyentelen kifosztásáról. Szóval a műfaj kedvelői nyugodtan barátkozzanak az anyaggal még annak ellenére is, hogy a második felére egy leheletnyit elveszik a kraft, és hogy nagy valószínűséggel szép számmal fogunk jobb/érdekesebb/relevánsabb korongokat hallani még az év során. Az Eighteen Hours of Static ugyanis nem előremutató, nem korszakalkotó és még csak nem is száz százalékban élvezhető – mindössze egyszerű múltidézés ez, annak azonban tökéletesen megfelel.