A napokban adta legelső hazai koncertjét az amerikai Cold Cave csapata, a fellépés pedig mély nyomott hagyott a közönség soraiban – de korántsem pozitív értelemben.

Bár nem mondhatjuk, hogy a Wesley Eisold irányította Cold Cave a legismertebb vagy legkiválóbb eklektikus elektropop együttesek közé tartozik, eddigi lemezein azért nyújtott annyira meggyőző teljesítményt, hogy két idei magyarországi előadása közül az egyiket, ha nem is tűkön ülve, de relatíve heves érdeklődéssel várjuk. A születési rendellenesség következtében egy kézzel született, a produkción belül lényegében egyeduralkodónak tekinthető csapatvezető ugyanis már a 2009-es, Love Comes Close nevezetű debütálásán is egy bájos, ám kissé naiv és butácska retro-szintizenét prezentált; ami jelentősen komolyabb hangvételbe csapott át a két esztendővel későbbi Cherish The Light Years-en, melynek eszményi stadionhangzása; agresszívabb dalai és goth/glitch/EBM hangulata egy hatalmas kategóriaugrásra predesztinálta a formációt. Úgy tűnik azonban, hogy az igazi művészi és kereskedelmi áttörés a 2014-re jósolt, Sunflower munkacímen futó harmadik CC-korong feladata lesz, melynek érkezése előtt számos, az előző év során megjelentetett kislemez, illetve az esztendő elejére kitűzött pesti fellépés alapján is leellenőrizhettük, milyen formában van pillanatnyilag az együttes.

Reméljük nem szükséges messzemenő következtetéseket levonnunk Eisold(ék) élő teljesítményével kapcsolatban, a koncerten mindössze kétfősre bővülő Cold Cave ugyanis egy fájdalmasan lapos performanszot adott a Gozsdu Manó Klubban. Az este sajnos több, különböző súlyosságú sebből vérzett, a legnagyobb tályog pedig talán a lelkesedésben (vagy az eleve korlátozott előadói képességekben) volt keresendő, mivel a leginkább Stephen Malkmus érzelmileg sérült ikertestvérére hajazó énekes hol bágyadtan, hol pedig hamiskásan vokálozott; ráadásul második albumának sokszor intenzív kitöréseket is tartalmazó darabjait is csak mély, kedvetlen bömböléssel kísérte. Sajnos nem segített az összképen a hangzás sem, amely élő ritmusszekció hiányában kevés különbséget mutatott fel azzal szemben, amikor otthon, egy komolyabb berendezésen hallgatjuk produkció szerzeményeit, és bár így pont azok a pillanatok szolgáltak a legjobb élményekkel, amik a lemezeken is csúcspontokat jelölnek, azonban mondjuk a The Great Pan Is Dead vagy az Icons Of Summer korántsem azért számított kiemelkedőnek, mert annyira lehengerlően szólt, hanem azért, mert egyszerűen kellemes volt úgy hallani, mintha a házi hi-fit tekertük volna csumára. Emellett azonban nem sok pozitívummal szolgált a Cold Cave színpadi verziója a lemezeken hallható arculattal szemben, és leginkább a kárörvendők számára nyújtott örömöket az este – a zenekar szurkolóinak ugyanis tényleg csak a keserű, epés csalódás jutott, hisz' egy enervált és rosszul kivitelezett előadás volt ez, amire tényleg nem érdemes több szót fecsérelni.    39%

[A képek nem Budapesten készültek]