Nem kell tovább keresni az év első igazán nagyszerű albumát: ezt ugyanis az angol, masszívan pszichedelikus Temples tálcán kínálja fel nekünk.

Rövidsége ellenére meglehetősen szövevényes a legkiválóbb új (brit) együttesnek nyugodtan kikiáltható Temples karrierútja: a produkció énekesének szerepét magára öltő James Edward Bagshaw már egy ideje jelen volt a nemzeti színtéren (Sukie nevű zenekarával még egy apró kislemez-sikerre is futotta), amikor megtalálta ideális partnerét Thomas Edison Warmsley személyében, és miután kettejük a kb. Kaposvár méretű Kettering egy eldugott hálószobájából feltöltött négy otthon rögzített szerzeményt a YouTube-ra, a Heavenly Recordings (Toy, Saint Etienne, stb.) már azon nyomban  lemezszerződéssel kopogtatott az ajtón. Két új tag felvétele és néhány, leginkább fél négyzetméter LSD és az egyiptomi ikonográfia jegyében elkészített single után a fiúk pedig ismeretlen házi projektből másfél év leforgása alatt váltak kb. a legjobb új dologgá, ami a brit szigetek könnyűzenéjével egy lapon lehet említeni, és ami szégyenszemre nem került be a BBC Sound of 2014 versenyzői közé, pedig olyan veteránok csípik nagyon, mint Brett Anderson, Johnny Marr vagy Noel Gallagher. Villámgyors sikersztori válhat tehát a kvartett előretöréséből, amit már csak egy elbaltázott debüt vághatna tropára, azonban szerencsére nem kell aggódnunk, a Temples ugyanis bámulatosan vette ezt az akadályt.


Nem véletlen hozzák fel a kissé mondvacsinált interkontinentális pszichedelia szcénát (Tame Impala, Jacco Gardner, Unknown Mortal Orchestra) a friss formáció bemutatkozásával kapcsolatban, mivel a Sun Structures a legapróbb részletig feldolgozza a 60-as évek drogban tapicskoló színterét mind hangzásvilág, mind pedig megjelenés tekintetében. A zenekar a legnagyobb psych-pop istenségekhez (Beatles, Small Faces, Zombies) hasonlatos frizurákkal, tekintetekkel és arccsontokkal fabrikál transzba ejtően melodikus, cukormázban és marihuánában meghempergetett gitárdalokat, melyek a műfaj klasszikusnak tekinthető elődeivel szemben vajmi kevés eredetiséget mutatnak, ez azonban a lemezen végigvitt meglepően magas és egyenletes színvonal miatt egyáltalán nem fog szemet szúrni. A Temples ugyanis tényleg olyan magabiztossággal használja ki kivételes, istenadta dallamérzékét, és annyira jólesően reprodukálja a korszak rozzant ütemeit és szivárványszerű hangképeit, hogy a korongon majdhogynem lehetetlen nem belebotlani egy perfekt/briliáns popszerzeménybe; sőt, a bő ötvenperces munkának egyedül az utolsó minutumaiban hagy alább a konstans mámor kábulat, annyira sűrűn ömlenek a dalcsodák a maguk álmoskás, andalító bizsergésével. Jelentőség és látásmód tekintetében talán a már felhánytorgatott Tame Impala hozható rokoni kapcsolatba a brit négyessel, azonban míg Kevin Parker agyszüleménye (már) a kísérleti oldalról is kóstolgatja a pszichedeliát, a kvartett leginkább csupán kézenfekvő, ám elképesztő minőségű szórakozást kínál, amit minden további nélkül érdemes elfogadni. A Sun Structures ugyanis egy mesés, könnyen feltérképezhető, mégis rendkívül nehezen megunható album, ami egyszerű eszközök mesteri használatával éri el lehengerlő teljesítményét, és ami akkor nyűgőz le minket egy rakás pompás melódiával, amikor már azt hittük, hogy popzene elmúlt hatvan évében minden valamire való patront ellőttek már.