Balett-táncosok, akik pályájuk során „érdemes művészek" lettek. De vajon érdemes-e balettozni? Mit ad a műfaj, és mit vesz el? Interjúsorozatunk első részét olvashatják.
Egész nap, megállás nélkül masszíroztam. Szünet nélkül jöttek a táncosok, hogy itt fáj, meg ott fáj. Persze, jó velük beszélgetni, de azért kegyetlenül elfáradtam.
Mióta csinálod ezt a munkát?
2002 óta. Szerencsém volt. Éppen akkor volt üresedés ezen a poszton, amikor a táncosi pályafutásom vége felé jártam. Huszonöt év után váltani tudtam és – miközben persze oktatást is vállaltam –, hivatásos masszőr lettem. Tudod, milyen fontos a masszázs egy próbafolyamat során? Egyrészt csökken az esélye annak, hogy a táncosok a munkájuk során megsérüljenek, másrészt a masszázs nemcsak fizikai, de lelki erőnlétüket is karbantartja. Jó, hogy a magunk módján, de mi, masszőrök is hozzájárulunk a táncosok sikeréhez.
Mihez kezdhet egy balett-táncos, ha visszavonul a színpadtól?
Úgy érted, ha kiöregszik? Ha volt esze, közben már szerzett magának pedagógus- vagy koreográfusdiplomát. Esetleg a tánctudományban folytatja tovább. De van, akiből természetgyógyász, masszőr vagy pilates-oktató lesz. Ez egy testépítő módszer, de nem az izmok felpumpálásáról szól: épít ugyan, de belülről; a csontvázat tartó, mélyen fekvő izmokat erősíti. Acélossá teszi, szálkásítja a testet.
Szó, mi szó, a táncosoknak valóban irigylésre méltóan szép a testük, az izomzatuk. De vajon egészséges is? Mi az ára a gyönyörű formáknak?
A balett nem egészséges mozgás. Az eredetileg párhuzamos elmozdulásra alkalmas ízületeidet minden lehető módon kitekergeted, csak hogy a néző ne „rövidülésben” lásson, s feléje a legszebb formádat mutathasd. Ez óhatatlanul torzuláshoz vezet. Nézd csak meg az ujjaimat: egy sem áll egyenesen!
Teljesen nem. Gyakori a sérülés, a szalagszakadás, a sérv; sokszor műtétre is sor kerül. (Én például már a harmadik térdműtétemen vagyok túl, bár nem szükségszerű, hogy másoknál is így legyen.) Van, akinél olyan születési rendellenességet hoz elő vagy nagyít föl, amely egy civil szakmában rejtve maradna. De hát ez egy önsanyargató foglalkozás. Ki kell bírni.
Érdemes?
Nagyon! Gondolj bele! Először is ott van a tánc öröme. A földtől való elemelkedés, a forgás, az ugrás mint örömforrás. A test/mozgás határainak kitolása, a mozgásban való felszabadulás. Aztán az alakformálás! A tánc fiatalít, rugalmasít. Vannak olyan izmok, melyeket csak a táncosok használnak, míg másoknál elcsökevényesednek. A tánc fegyelemre és figyelemre nevel: ez utóbbi alatt a magadra és a környezetedre (partnereidre) való figyelést és összpontosítást értsd. A táncos megtanul elhelyezkedni a térben, az átlagembernél könnyebben tájékozódik a tömegben: ő lesz az utolsó, aki arrébb taszít téged egy hirtelen fékező buszon. A tánc fejleszti a testi és lelki értelemben vett önismeretet. És persze ott van az a miliő, amelyben élsz, amely körülvesz, amelybe az évek során beletanulsz: a színház, a színházi légkör, a kultúra. Mindez óhatatlanul hat rád, formálja ízlésedet, zeneértővé tesz. S végül – bár gondolom, ezzel minden előadóművész így van: a teljesítményedet nap mint nap mérik, s ha jó vagy, elismerik (segítő szándékú kritikával, szakmai dicséretekkel, tapssal és ovációval). Eközben azzal keresel pénzt, amit szeretsz – az itthoni átlaghoz képest talán nem is keveset.
Nem említetted az utazást...
Nem, mert ma már ez nem olyan elérhetetlen, mint a szüleink idejében. De igazad van, a világlátás is hozzátartozik a szakma előnyeihez. A dolog annyiban változott, hogy minket még az állam utaztatott: az Operaházzal általában évente kétszer jutottunk ki külföldre. Plusz nekem szerencsém volt, mert Fodor Antal koreográfus szervezésében, néhány kollégámmal együtt, évi két alkalommal külföldön szerepeltünk mint az Operaház Kamara-balettje. Manapság a fiatalok egyénileg intézik az utazásaikat: videókat, DVD-ket küldenek ki, próbatáncra járnak, és ha megfelelnek, kiszerződnek egy külhoni színházhoz.
Vagy egy hazaihoz...?
Persze, van néhány vidéki társulat – például Pécsett, Győrött vagy Szegeden –, de ott főleg modern balettet táncolnak. Klasszikus balettel kitöltött táncévadot Magyarországon csak a budapesti Operában találsz.
Nincsenek vidéki turnék, hogy a műfaj a kisebb településekre is eljuthasson?
A tájolás ma már nem divat. Orosz Adélt, Havas Ferencet, Kun Zsuzsát és kortársaikat még az egész ország ismerte, mert rengeteget utaztatták őket a határokon belül is. Volt, hogy falvakban léptek fel. Az ő nevük még a keresztrejtvényekben is szerepelt.
Ma már nem lenne értelme az ilyen utazásoknak?
Értelme lenne, de a műfaj menedzselése nincs azon a szinten. Nem telik rá, vagy nem erre költik a pénzt. Persze, egy balettprodukció utaztatása nem olcsó mulatság: rengeteg embert (művészeket, műszakot) kellene mozgatni és fizetni. Régen ezt valahogy megoldották. Ma az az elv, hogy aki klasszikus balettelőadást akar látni, jöjjön fel Budapestre.
Kérdés, lesz-e így utánpótlás? Eljut-e a vidéki gyerekekhez a műfaj? Megtetszik-e nekik, ha nem látják testközelből a balettosok csodálatos mozgását?
Azért ezt régen sem bízták a véletlenre: a balettmesterek rendszeresen járták az országot, bementek a tornaórákra, és rábeszélték a jó adottságú, jó mozgású gyerekek szüleit, tanárait, hogy hozzák el őket a felvételi vizsgára. Akkoriban évente több száz gyerek jelent meg az ilyen felvételiken, jóval nagyobb volt a merítés, mint ma.
Miért, ma mi a jellemző? Évente hányan próbálnak bejutni a balettintézetbe?
Néhány tucat lány és még kevesebb fiú. És közülük kell kiválasztani azokat, akik alkalmasnak tűnnek a pályára. Nem irigylem a mai mestereket.
És a régieket? Mi a helyzet a régi mesterekkel?
Ó, őket igen! Nekünk egyébként csodálatos mestereink voltak! És hál' Istennek nem túl sokan. Úgy értem, akkoriban egy balettnövendéknek ritkábban változott a mestere, mint manapság. Általában volt egy alapozó mester, akitől a technikai bázist kaptuk, és aki emellett a tánc szeretetét is belénk oltotta, és egy másik, a fölsőbb évfolyamokra, aki a nehezebb elemek elsajátításában és a művészi önmegvalósításban segített. Nekem személy szerint ebben is óriási szerencsém volt...
Hát igen, a táncosnak szerencsére is szüksége van. Nem elég a tehetség, a szorgalom, a sorssal is jó viszonyt kell ápolni. Ezen a téren nincs okom panaszra: már az, hogy fölvettek, holott magasságilag két centiméterrel elmaradtam a normától, csodaszámba ment, és első mesternőmnek, Kálmán Etelkának volt köszönhető; jó szemmel észrevette adottságaimat (tágságomat, lazaságomat, hatalmas rüsztömet), és rábeszélte a felvételi bizottságot, hogy tegyenek velem kivételt.
És a másik mestered?
Második, és egyben a diplomáig végigvezető mesterem a csodálatos emlékű Forgách József volt, akinek nevét ma a táncművészeti főiskola kollégiuma viseli. Ő, amellett, hogy – vérbeli pedagógusként – értett a gyerekek nyelvén, egyúttal példaképünk is volt, akire fölnézhettünk. Mindent meg tudott mutatni, forgást, ugrást, bármit, hiszen aktív táncos volt, nap nap után láthattuk élesben az Operaházban.
Bejárhattatok az előadásokra?
Viccelsz? Mi gyakorlatilag az Operaházban nőttünk fel. Hat óra körül végeztünk a balettintézetben – a képzés akkor még ott folyt az Andrássy út túloldalán, a Dreschler-palotában –, utána pedig futottunk az Operába. Ha szerepeltünk az aznapi darabban, akkor a kulisszából figyeltük, mi történik. Ha nem volt ránk szükség, fölengedtek minket a III. emeletre, ahonnan a teljes repertoárt végignézhettük. Valósággal magunkba szívtuk a kultúrát.
Az a gyanúm, ma nem egészen így nőnek fel a balettnövendékek...
Erről inkább őket kérdezd! Az biztos, ha tehettük, mi még az operaházi próbákra is bejártunk, és részben így tanultuk meg a szakmát. Megnézhettük, hogy olyan balettmesterek, mint Hamala Irén, Éhn Éva, vagy például a gyakran idelátogató oroszok, hogyan tartanak próbát. Persze, azóta sokat változott a világ: a képzést kivitték a Városligeten túlra, és a mai fiatalok egyébként is úgy le vannak terhelve, hogy sem idejük, sem erejük próbákra vagy előadásokra járni.
Nem látják ennek hátrányát?
Nem tudom. Annyi új dolog van, hogy nagyon nehéz a régit is megtartani, annak is elegendő időt szentelni. Én például még tanultam táncírást, a lépéseknek, testtartásnak és mozdulatoknak a magyar Lábán Rudolf módszerén alapuló lejegyzését, melyet hajdanán a koreográfiák megörökítésére használtak. Olyan volt, mint egy kotta: franciakockás füzetbe kellett beírni a jeleket. Ma már erre egyszerűen nincs szükség: a növendékek, a próbákat kiegészítve, videófelvételről nézhetik, tanulhatják a szerepeiket.
És az elég?
Felgyorsult a világ. Nekünk szerencsénk volt, mert volt időnk alaposan belakni „éltető elemünket", az Operaházat. Nemcsak a szólistákat, de a balettkar táncosait is név szerint ismertük... A mai fiataloknak viszont talán több lehetőségük van arra, hogy még növendékként külföldi versenyeken indulhassanak, külföldi ösztöndíjakat nyerhessenek el, megismerhessék, illetve megtanulhassák más népek nyelvét, kultúráját.
És mi a helyzet ma a karrierrel?
A mi időnkben még megadták a módját, szép pályát lehetett befutni, volt neki íve. Az ember elkezdte a karban, azon belül is a harmadik (a nézőktől legtávolabbi) sorban, azután szép lassan előrejöhetett a második, majd az első sorba. Később címzetes magántáncos lett, vagyis már kisebb szólószerepeket is kaphatott, miközben a karfeladatait továbbra is el kellett látnia. Végül, amikor már a sok kis szólószerep miatt nem maradt ideje a karban próbálni, magántáncossá avanzsált az ember. (Én például két év után lettem címzetes táncos, és csak a hatodik évben kaptam meg a magántáncosi kinevezésemet.) A pálya csúcsán túljutott idősebb balettosok pedig még sokáig színpadon maradhattak, általában kisebb fizikai igénybevételt jelentő karakterszerepekben.
Mi a helyzet ma?
A folyamat felgyorsult. Alig van idő megszokni a karban a színpadot, a tehetséges fiatalokat rögtön a legnagyobb szerepekre írják ki, és akár egy-két év alatt magántáncossá avanzsálnak. Nincs idő ellesni a szakmát az idősebbektől, sérül a kontinuitás. És persze, a másik oldalon, az idősebbeknek is egyre kevesebb időt hagynak tudásuk átadására: folyik a fiatalítás. Félő, hogy az előadások színvonala romlani fog, ha minden szerepet fiatalokkal akarnak megoldani, akiket azután öregíteni kell, s így hiteltelenné válik az egész. Jellemző, hogy olyan balett-nagyhatalomnak számító nemzetek, mint például az oroszok vagy a franciák, a táncosaikat idős korukban is használják.
Furcsa, hogy miközben egyre kevesebb gyerek jelentkezik a főiskolára, arányaiban egyre több a fiatal az Operaház színpadán...
Elfelejted, hogy a balettba is betört a globalizáció. Lassan nyelvpótlékért kell folyamodnom a főnökségen, mert mint masszőr a táncosokkal többször kell angolul kommunikálnom, mint magyarul.
És milyenek ezek a fiatal táncosok?
Meg kell adni, nagyon ügyesek, hiszen a balett-technikai színvonala folyamatosan fejlődik. Ma már egyre jobb módszerek vannak az emberi teljesítmény fokozására (lásd: pilates), ami azért továbbra is megteremti az esélyt, hogy színvonalas előadások jöjjenek létre. Ugyanakkor, a mai fiataloknak sokkal keményebben kell küzdeniük, hogy művészi értelemben is a csúcsra jussanak, mert egyre kevesebb példakép áll előttük, akiktől a napi munka során elleshetnék a mesterségbeli tudás aprónak tűnő, ám rendkívül fontos finomságait.
Személy szerint neked megérte, érdemes volt balettozni? Nem bántad meg, hogy erre a pályára kerültél? Illetve, ha lenne a közeledben egy fiatal, akiért valamilyen felelősséggel tartoznál, javasolnád-e a neki, hogy klasszikus balettot tanuljon?
A válaszom kettős igen. Ha újraszületnék, akkor sem szeretnék mást csinálni, mert minden nehézség, lemondás, könny- és izzadságcsepp ellenére tánc és színpad nélkül üresnek érezném az életem. És bár sokat változott a világ, ha látnék egy tehetséges gyereket, gondolkodás nélkül a balett felé terelném, mert a mozgás és a színpad ma is rengeteg örömet okoz a tánc művelőinek.
