Érdemes-e balettozni? Megéri-e „érdemes művésszé" válni? Mit ad a műfaj, és mit vesz el? Interjúsorozatunk Végh Krisztinával folytatódik.
Gondolkoztam a telefonban említett kérdéseden, hogy tudniillik miért volt érdemes balettozni. Számomra a színház, az opera egyet jelentett egy csodálatos álomvilággal, ahol a falakból is kultúra áradt. Nagyszerű érzés volt itt dolgozni, itt élni. Ebben a zárt világban, mint egy nagy családban, mindenki mindenkit ismert, és közös érdek volt az előadást sikerre vinni. Az ember itt megtanulta, hogy kitartással, szorgalommal mi mindent lehet elérni a színpadon. Ráadásul, nekem a munka mellett sikerült – minimális kihagyásokkal – még egy saját, szép nagycsaládot is megteremtenem.
Nagycsaládot??? A primabalerinákra nem jellemző a sok gyerek...
Igaz, de nekem tényleg három fiam van, akik időben szépen elosztva a pályám elején, közepén illetve legvégén születtek: Bence tizennyolc, Kristóf kilenc, Levente három éves.
Hogyan voltál képes a hivatásodat összeegyeztetni a gyerekneveléssel? Nincs itt valamilyen „csodanagyi" a háttérben?
Jaj, dehogynem!!! Az édesanyám nélkül nem ment volna. Bár már 79 éves, de még ma is csak bevágódik a kis piros autójába, és fut a gyerekekért. Ha kell, főz és mindenben segít. Ezenkívül ő igazi lelki társ is: az évek során mindig mellettem volt a felkészülésben, s erőt adott nekem, ha izgultam, hogy valami úgy sikerüljön, ahogyan elterveztem.
Hagyománya az nem volt: aktív korában anyukám tanárként, apukám orvosként dolgozott. Az egyik nővérem azonban a Honvédba járt tornászni, és én néha elkísértem. Az edzés előtt mindig volt egy balettóra, és a mester – látva hajlékonyságomat – rábeszélte a szüleimet, hogy vigyenek el a Balettintézetbe felvételizni. Ez meg is történt, és ahogyan akkoriban lenni szokott, több száz jelentkező közül választottak ki.
Mit szóltak a fordulathoz a szüleid?
Nem tudtak felhőtlenül örülni. Féltettek, mert nagyon vékonyka voltam és köztudott, hogy a balett a bányászok munkájával összemérhető. Legalábbis a próbák és az előadások során annyi kalóriát égetünk el, mintha kemény fizikai munkát végeznénk.
Csak éppen nem olyan gyötrelmesen...
Hát persze, hiszen a zene és a tánc mindent nehézséget feledtet. Ugyanakkor a balett-táncosoknak meg kell tanulniuk elviselni a testi fájdalmat. Azt is mondhatnám, hogy mi olyan „állatfajta" vagyunk, amelynek hihetetlenül magas a fájdalomküszöbe. A kemény fizikai igénybevétel miatt hol itt fáj, hol ott fáj, de beveszünk valamit, vagy bekenjük magunkat valamivel, és kibírjuk. Ki kell bírnunk. Rövid a pálya.
Nem veszélyes ez? És ha megsérültök?
Igen, a sérülés veszélye fennáll, de azért nem szükségszerű, hogy bekövetkezzen. Itt két dolgot említenék: egyrészt adottság kérdése, ki mennyire bírja, hogy 20-25 év alatt ott kopunk, ahol normál életvitel mellett nem kellene. Másrészt a sérülés tudatos odafigyeléssel megelőzhető: a parallel (vagyis a balettban nem használatos ún. „ellenizmok") erősítésével, táplálkozással, pihenéssel...
Van erre idő és lehetőség? Én úgy hallom, igen nagy a verseny a szerepekért...
Tény, hogy nagy a hajsza, és ha valaki nem jár próbára, könnyen kikerülhet a szerepből. Másrészt, minél többet próbálsz, minél inkább hajtod magad, annál jobban megy a balett. Ez akkor válik egyértelművé, amikor viszonylag hosszabb ideig nincs előadásod, és rájössz, milyen nehéz újra „fölturbózni" magadat. Az okos ember azonban megtalálja az egyensúlyt: hajtós időszakban igyekszik minden szabad percet pihenésre fordítani, uborkaszezonban pedig plusz-edzéseket iktat be, nehogy berozsdásodjon.
Kapnak a táncosok segítséget ahhoz, hogy megtalálják az egyensúlyt?
Kapnak: konditerem és masszőr áll a rendelkezésükre. De azért jó volna egy olyan rendszer, mint a sportolóknál. Őket a sportorvosok rendszeresen ellenőrzik, és személyre szabott egészségprogramot írnak föl nekik. A táncosoknak is elkelne egy ilyen szisztéma. Addig is ésszel kell élni, odafigyelve az életvitelre, hogy mindazt visszaadjuk a testnek (ásványi anyagban, vitaminban), amit elvettünk tőle.
Ez fölöttébb szakszerűen hangzik. Úgy érzem több ez, mint egyszerű elhivatottság az egészséges életmód iránt.
Talált! Minthogy egy táncosnak nem árt fölkészülni arra, mihez is fog magával kezdeni a művészi karrierje után, az 1990-es végétől újra beültem az iskolapadba. 2005 óta foglalkozom természetgyógyászattal, úgy hogy összesen több mint tíz évet töltöttem el különböző tanfolyamokon és képzéseken. Balettművészként megtanultam, hogy az embert a maga egészében lássam, így felépítve az általam megformált figurákat, szerepeket. Amit korábban a színpadon a lelkeknek, azt most a kezelőasztalon a testnek is meg tudom adni. Pácienseim között az Operaház számos aktív táncosa megtalálható.
Amennyire én látom, a hajszás élet a balettosoknak már növendék koruktól kijár...
Így van. Aki kollégista, az elszakad a szüleitől. Aki nem, és nem az iskola közelében lakik, az naponta több órát utazik, miközben a foglalkozások szó szerint reggeltől estig tartanak. Vagyis már eleve az egész napunk foglalt. Én Pestszentimréről jártam be: reggel 6-kor indultam, és többnyire késő este értem haza. Azután megvacsoráztam, beszélgettünk, majd tanultam egy kicsit, s végül beszédültem az ágyba, hogy másnap kezdődjön mindez elölről.
Még elmondani is hosszú.
Nem volt könnyű. Nehezen viseltem, különösen kamaszkoromban. De vitt a munka, hajtottak a mestereim, jöttek a versenyek és a sikerek. Hálával gondolok mestereimre, akik közül a biztos alapokat Menyhárt Jacqueline-nak köszönhetem; szegény már nem él, viszonylag fiatalon ment el. Emlékszem, gyönyörű mozdulatai voltak, nála értettem meg, milyen fontos a karmunka. És emberileg is sokat kaptam tőle. Később Dózsa Imre lett a mesterem, aki a művészi és technikai kiteljesedésben segített. Ő ma is nagyon aktív, szinte nincs olyan táncos, aki ne fordult volna meg a kezei alatt.
Ha valamiben, akkor ebben nincs változás. Bár a mai világban a művészetre már jóval kevesebb figyelem (és pénz) fordítódik, mint amikor én kezdtem a pályámat, és a Táncművészeti Főiskola anyagi helyzete is megsínyli a válságot, de a képzés továbbra is magas színvonalon folyik. Ez egyébként abban is lemérhető, milyen sok külföldi hallgató található az egyes évfolyamokban, illetve hogy a végzősök között szinte minden évben van, aki külföldön is el tud helyezkedni. További pozitívum, hogy ma már korszerű, sokoldalú lehetőségeket kínáló campus áll a balettnövendékek rendelkezésére. Van itt minden: gimnázium, szakmai épület, étterem, könyvtár, kollégium és egy gyönyörű, több mint kétszáz nézőt befogadó színházterem, amelynek hatalmas, profi színháznak megfelelő méretű színpadán a leendő táncművészek már az első évektől kezdődően folyamatos fellépési és versenyzési lehetőséghez jutnak.
A kicsik is versenyezhetnek?
Igen, én magam is többször voltam zsűritag olyan, ún. háziversenyen, ahol a növendékek nem csak a tánctudásukról, de koreografálási képességeikről is számot adhattak. És volt közöttük 10-12 éves is! Gondolj bele, micsoda lehetőség: a gyerekek már egész kicsi kortól szárnyaltathatják a képzeletüket! Összegezve: a főiskola ma is „jó hely". Az itt eltöltött évek még azok számára sem jelentenek kidobott időt, akikről közben kiderül, hogy mégsem alkalmasak a pályára. A jó tartás, az elsajátított mozgáskultúra, a rengeteg fellépés és egyéb élmény, valamint a munkához való hozzáállás (a módszeresség és a kitartás) egész életükben kitörölhetetlenül megmarad. Azok pedig, akik végig bírják, nemzetközileg elismert diplomához jutnak: a főiskoláról kikerülő táncosok fölkészülten, megalapozott reményekkel kezdhetik el a pályájukat.
Ha valaki az Operaház honlapján rákattint a nevedre, láthatja, gyakorlatilag nincs olyan jelentős szerep a klasszikus, vagy akár a modern balettirodalomban, amelyet el ne táncoltál volna. Maradt beváltatlan szerepálmod?
Nekem sohasem volt szerepálmom, minden szerepnek örültem, amit megkaptam. Az a fajta táncos voltam, aki mindig az előtte álló feladatra koncentrál, és örül, ha játékával hitelessé tudja tenni a figurát, illetve technikailag meg tudja oldani az előírt koreográfiát.
Igen és ezekre a tapasztalatokra szükség is van. Én magam öt külföldi versenyen vettem részt, amelyek közül kétszer jutottam döntőbe: Párizsban és Várnában. Ez utóbbi versenyhez kapcsolódik életem egyik legnagyobb élménye, hiszen azzal, a Bach-zenére komponált „La luna" (A hold) című koreográfiával értem el sikert, amelyért egyenesen a Béjart Baletthoz kellett kiutaznom Lausanne-ba. Ott – miután az asszisztense segített nekem a betanulásban, és sikeresen „levizsgáztam" előtte – maga Maurice Béjart adta meg az engedélyt, hogy a művet a versenyen eltáncolhassam. Az a Lausanne-ban eltöltött két hét felejthetetlen emlék marad a számomra.
Ma már balettmesterként veszel részt a hazai táncéletben. Hogy lehet azt földolgozni, hogy ennyi szép siker után az ember egyszer csak elhagyja a színpadot? Nem hiányzik a ragyogás?
A váltás sohasem egyszerű, de mindig törvényszerű. Tulajdonképpen nagy szerencse, hogy nem kellett elszakadnom a műfajtól, csak éppen átállnom a másik oldalra. Nagyjából három éve kezdtem a balettmesteri munkát: az Operaházban többek között a Diótörő és a Giselle női szólistáinak segítek a betanulásban, de a Táncművészeti Főiskolán is vannak óráim: spicctechnikát tanítok.
Előadóművészeknél elég gyakori az ilyen típusú váltás, mármint hogy a színpadi pályafutás végeztével figyelmük az utódok kinevelése felé fordul. Számodra milyen kihívásokat és örömöket jelent ez az új hivatás?
Amikor elkezdtem, úgy voltam ezzel, hogy átadom, amit tudok, és ez viszonylag egyszerű lesz. Csakhogy minden ember máshogy van kódolva, és ugyanazt az eredményt sokszor igen különféle módszerrel kell „kivarázsolnunk" a ránk bízott fiatal művészekből. Óriási kihívást jelentett megtanulni balettmesterként kommunikálni, illetve egyáltalán kommunikálni, hiszen a megelőző évtizedekben mint balettos olyan munkát végeztem, ahol a beszédnek nemigen lehetett szerepe a kommunikációban. A balettmester egyszerre kell hogy határozottságot mutasson, mert a fiatalok egyértelmű utasításokat várnak tőle; ugyanakkor igazi lélekbúvárként észre kell vennie a táncosok pillanatnyi diszpozícióját, és ahhoz igazítani a munka és a kommunikáció intenzitását. Az előadáson aztán már persze nem tudunk segíteni, és ez nagy különbség a balett-táncosi mesterséghez képest. Amikor én vagyok a színpadon, a saját agyam és testem a rendelkezésemre áll: ha ügyes vagyok és szerencsém van, meg tudom valósítani a koreográfiát. Balettmesterként ellenben ki vagyok szolgáltatva a táncosnak: ott ülök a nézőtéren, és bár együtt lélegzem vele, csak drukkolhatok, hogy valóra váljon, amiben megállapodtunk, amit begyakoroltunk, tevőlegesen segíteni nem tudok neki.
Ennyit a kihívásokról és a gyötrelmekről. És az örömök?
Szerencsére ebben a munkában is rengeteg sikerélmény van. Részben már a próbákon és később az előadásokon. A fiatalok ugyan többnyire kiváló szakmai felkészültséggel és technikai tudással rendelkeznek, de még nincs teljesen kiforrva az egyéniségük. A mester feladata, hogy ebben ötletekkel, tapasztalata átadásával, egyúttal emberi problémáik meghallgatásával és lelki támasz nyújtásával segítse őket. Természetesen minden szintről lehet tovább fejlődni, és ez a technikai megoldásokra is érvényes. Felemelő érzés, amikor az ember az előadáson azt látja, hogy a sok-sok munka meghozza a gyümölcsét, és a táncos művészileg és/vagy technikailag kihozza magából mindazt, amit a próbákon átbeszéltünk és kigyakoroltunk.
Mitől lesz valaki jó balett-táncos? Mire számítson az a fiatal, aki erre a pályára készül?
Fontos a tehetség, de még fontosabb a kitartás és a szorgalom. Bizonyos adottságokkal (rugalmasság, hajlékonyság, tágság) persze rendelkezni kell, de kemény munkával ezen lehet segíteni: a hiányzó kvalitások egy része „kidolgozható". Számtalan példa mutatja, hogy nem feltétlenül a legjobb képességű gyerekek viszik a legtöbbre, hanem inkább azok, akik tudatosan készülnek a pályára, és mindent megtesznek a sikerért. Ez utóbbi vonatkozásában pedig a végső szót a közönség mondja ki. Általában azokat ünneplik a legjobban, akiket valamiféle aura vesz körül; akik vonzzák a tekintetet, és nem feltétlenül a technikájukkal. Ezeknek a táncosoknak kisugárzása van; ha színpadra lépnek, attól fogva nem lehet másra nézni, csakis rájuk.
És ezt hogy lehet elérni?
Ez összetett dolog, de csak részben tanulható. Kell hozzá egyéniség, szépérzék, tehetség, tudatosság, és – tapasztalatból mondom – kemény, kitartó munka, ami nem csak az előadásokig tart, hanem egy életre szól. Egyfajta élet- és szemléletmód. Én még az előadások után is inkább lassabban készülődtem – mielőtt visszatértem volna a „földi" életbe – csak hogy még egyszer végig tudjam pörgetni az eseményeket; gyorsan kielemezzem magamban, mit hogyan csináltam, hol hibáztam és hogyan kellene majd a következő előadásra a hibákat kijavítanom, illetve az alakítást művészileg gazdagítanom. Nekünk, táncosoknak a sok munka gyümölcse maga az előadás. Ez az ajándék, a jutalom a kitartásunkért. Mi függönytől-függönyig vagyunk igazán boldogok.
