Keresés, kompromisszumok és a ló túlsó oldala – avagy hogyan képviseljük saját ízlésünket a különböző stílusok és formanyelvek között? Gáspár Kata-interjú.
Amikor leáll a forgó, akkor tudja a színész, hogy ki kell menni és várni kell. De az, hogy egy függöny föl-le megy, meg jobbra-balra, ilyennel még nem találkoztam. Tímár Éva nagyon jól megoldotta, mert pont az a szövege jött, hogy „Botrány!” Nyíltszíni taps. (nevet)
Egy tíz évvel fiatalabb lányt játszol, mint amennyi valójában vagy. Elárulta a rendező, hogy miért Neked szánta a szerepet?
Marcinak (Karinthy Márton rendező) vannak olyan színészei, akiket szeret, és gondolom, hogy én is közéjük tartozom. Meghívhatott volna egy gimnazista lányt, aki lehet, hogy eljátssza jól a szerepet, viszont én megcsináltam úgy, ahogyan ő szerette volna. Nagyon sok olyan előadás van, ahol harminckét évesek játszanak gimnazistákat. Én azt mondtam, lehet, hogy ez a lány már huszonéves, csak az anyja még mindig úgy tartja őt, mint egy kislányt. Az anyukája felé kislányosan viselkedik, de amikor kettesben van egy férfival, próbál nőies lenni. Én ezt a kettősséget próbáltam megoldani.
A szerephez képest Te mennyire érzed magad felnőttnek? Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy koravén vagy, máskor meg azt, hogy még egyáltalán nem nőttél fel.
A mindennapi életben már nagyon is felnőttként élek. De például Veszprémben a Tündér Mírában (Veszprémi Petőfi Színház, r.: Juhász Róza) a főhősnőt játszom, aki tizenhét éves, és én azt nagyon élvezem! Szerintem az a jó, ha minél tovább meg tudjuk tartani a gyerekségünket. A játékosság nagyon fontos.
A Karinthy Színház egy merőben más közeg, mint a Nemzeti volt, ahol azelőtt játszottál. Ezt hogyan éled meg?
A Nemzetiben hét éven keresztül benne voltunk a tutiban, és én ezt fel sem fogtam. Egyszerűen jól éreztem magam, baromi jó előadásokat játszottunk. Amióta szabadúszó vagyok, ha visszagondolok azokra az évekre, csodaként élem meg. De a szabadúszásnak az a szépsége, hogy különböző emberek, különböző helyekről, különböző személyiségekkel próbálnak létrehozni egy előadást. Ez nagyon izgalmas, mert minden színész másképp gondolkodik. Nagy kompromisszumokat kell kötni ahhoz, hogy lélegezzen egy darab. A Karinthy Színháznak megvan a közönsége. Van egy ilyen „Karinthy-stílus”, amit Marci képvisel. Ahonnan jöttem, ott máshogy játszottunk, de mindenbe érdemes beletanulni. Azelőtt teljesen más módszert képviseltem.
Mi volt az a módszer?
Mi a Nemzetiben nagyon sokat beszélgettünk, sokszor hajnalig is bent maradtunk és megoldásokat kerestünk.
Találtatok?
Általában igen. Mindenki kíváncsi volt a másikra. Ha egy-egy kollégának éppen haza is kellett volna mennie, azt mondta: „Üljünk le és dumáljunk.”
A Karinthyban ez nincs?
A Karinthyban nincs büfé. És ebben a darabban nekem Ilonával (Bencze Ilona) vannak párbeszédeim, illetve Krisztiánnal (Dányi Krisztián). Azt mondta, hogy ha Rómeó és Júliát rendezne, én lennék Júlia, Krisztián pedig Rómeó, mert annyira természetesen beszélünk a színpadon. Mi nagyon sokáig kerestük a szerepet. Mindegyik színház más – a veszprémi is, a Karinthy is, van egy improvizációs társulatunk is... Keresem még a helyem. Az improvizáció például nagyon hasznos, folyamatosan frissen tart. De érzek színház és színház között negatív energiákat. Valaki nem szereti, ami volt a Nemzetiben, valaki nem szereti a veszprémi színházat, és van, aki a Karinthyt. Szerintem mindenki tapasztaljon meg mindent, menjen le egy vidéki színházba, és nézze meg, hogyan bírja azt a másfél hónapot, amíg a próbafolyamat tart. Én most mindenbe belekóstoltam, sűrű éveim voltak. Kezd kinyílni a csipám, hogy én mit szeretnék, nekem mi a fontos és örülök, hogy ennyire széles skálán tudok mozogni.
A Nők a második világháború idején játszódik. Nekünk szerencsére nem kellett átélnünk azt az időszakot. Te miből táplálkoztál a szerep tanulásakor?
A nagyszüleim a második világháborúban jöttek össze, nagyon sok történetet ismerek róluk. Gyakorlatilag a nagymamámat játszom. Szintén, amikor a párommal Lengyelországban voltunk, ellátogattunk Auschwitz-Birkenauba. Így, amikor a darabban Józsit elviszik a nyilasok, van mire gondolnom, hogy hová is vihetik. Marci is nagyon sokat mesélt, hiszen ez az ő édesapjának a története (a Nők c. színdarab alapjául Karinthy Ferenc Aranyidő c. kisregénye szolgált).
Szüleid mindketten színészek (Bánsági Ildikó, Gáspár Sándor). Ők mennyire inspirálnak?
Egyáltalán nem. Sajnos én a ló túlsó oldalán vagyok. Amikor felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, azt se mondtam el nekik, milyen verseket viszek. Szakmailag eltolom őket magamtól. Ha nem mondhatnám ki, hogy a színészi életem protekciómentes, sokkal boldogtalanabb lennék. Ez nekem nagyon fontos.
Nyilas vagy?
Skorpió. De visszatérve, szakmailag nagyon fontos ember az életemben Molnár Piroska, aki egyébként az osztályfőnököm. A színire járok felnőttképzésre. Mindig másoktól kérek segítséget, hiszen külső szemmel látnak engem, és én is őket. Természetesen a szüleimmel, amikor megnézzük egymást, a legnagyobb kritikusai vagyunk a másiknak.
Mire vagy a legbüszkébb?
Nehéz kérdés. Arra büszke vagyok, hogy érettségi óta fenntartom magam.
És szakmailag?
A Velencei kalmárra (Nemzeti Színház, 2013, r.: Mohácsi János). A Mohácsi testvérek egy héttel a bemutató előtt hívtak fel, hogy kellek a darabba. De náluk ez normális, sokszor a premier után is tesznek be kisebb monológokat. Egy hét alatt meg kellett formálnunk egy női kérőt. Mondjuk úgy, hogy leszbikus kérőt, gyönyörű, hosszú szerelmes monológokkal. Arra az egy hétre úgy tudok visszagondolni, hogy kiemelkedett a többi hét közül.
Most a helyeden vagy?
Igen, azt érzem!
