Szurkos erdőbe csalogat a Have a Nice Life nevű shoegaze/drone/ambient zenekar, második albuma pedig (noha nem tökéletes), mégis pikáns falatnak számít.

Furcsa és ködös misztikum lengi be a Have a Nice Life néven futó connecticuti együttest. Működésének eddigi tizennégy éve alatt egész pontosan egy (ha a mostanit is számítjuk, kettő) stúdióalbumot jelentetett meg az annak idején még e-maileken keresztül összehaverkodó kétfős társaság, és a 2008-as Deathconsciousness nevezetű, az árnyékos/morózus műfajokat sajátos módon keverő, majd másfélórás debütáló duplalemez (!) sajnos nem volt elég ahhoz, hogy kiemelje a formációt abból a kényelmetlen helyzetből, hogy még nyolcesztendőnyi aktivitás után is sokadvonalas zenei blogoknak kelljen interjút adnia. A sikertelenség azonban nem ütötte szíven a fiúkat, akik időközben saját kiadójukkal, illetve különböző mellékprojektekkel is foglalkoztak, és akiktől a nyilvánosságnál csak a könnyed twee pop hangvétel áll távolabb: ők ugyanis a kezdetektől fogva kimondottan a Sisters of Mercy, a My Bloody Valentine és a Joy Division súlyos közös többszörösét szerették volna létrehozni, ezt pedig a majdhogynem totális ismeretlenség és elszigeteltség kereszttüzében, fontolva haladva elkészített második korongjukkal nagyjából sikerült is elérniük.

A HaNC friss lemezével, illetve munkásságával újonnan ismerkedőkben nagy valószínűséggel az alábbi kérdés fogalmazódik meg a The Unnatural World hallatán: mi ez? Pármásodpercnyi alaktalan mocorgást követően ugyanis nem csak elstartol a mű érdemi része, hanem egyenesen berobban: nagyon lelassult, elefánt módjára dübörgő, lefojtott ütemek; leginkább talán Dave Gahant megidéző, bűnbánó énektémák; illetve homogén köddé/viharrá torzított gitárzuhatag folyik tova a Guggeinheim Wax Museum súlyos terhe alatt, amely így leírva talán nem is tűnik annyira meghökkentőnek. Az egésznek azonban van egy olyan hatalmas tere, amit ekkora volumenben csak valóban ritkán hallani, és ami a gótikus vokálokkal, valamint a zajközpontú riffekkel kiegészülve pont olyan élményt varázsol, mintha egy sötét katedrálisban hallanánk az együttest, kámzsában, csuklyával a fejünkön. Persze nem csak az okkult dekadencia hívei flörtölhetnek a produkcióval, az ugyanis több felszín közeli, ”könnyedebb” elemet is integrál a víziójába - elég csak a már említett Depeche Mode párhuzamra vagy például a Defenestration Song Jesus and Mary Chaint nyúló dobtémájára gondolni ahhoz, hogy lássuk, egy baljós szekta tagjai helyett inkább két nyitott; számos, szegről-végről rokon műfaj metszéspontjára rávilágító zenészt hallunk.


A továbbiakban találhatunk még itt mantrázós ambientet, drone-szerűen morajló gitártextúrákat és egy még egy konvencionálisságában is hatásos shoegaze-szerzeményt is, és a legjobb az, hogy a kolosszális megszólalás és sokrétű benyomás nem oltja ki egymást, az összkép pedig így sokkal inkább lesz egy homogén, összefüggő hatástenger, mint egy toldozott-foldozott szörny.  A számok azonban korántsem nevezhetőek első osztályúnak (főleg annak tükrében, hogy a nyolc szám hat évig készült), és a lemezen bizony a töltelékdalok aránya is kissé túlexponált, emiatt pedig akkor sem fogunk meglepődni, ha a korong pont úgy elsikkad majd, mint elődje tette. Pedig kár érte, hiszen amikor a Have a Nice Life elemében van, akkor nagyon is érdekes tud lenni, sőt, megszólalás tekintetében kifejezetten formabontónak is tekinthetjük a párost. Ezért is szurkolunk azért, hogy a harmadik lemezre ne kelljen ennyit várni – vagy ha mégis, akkor az tényleg olyan legyen, hogy seggre üljünk tőle.