Érdemes-e balettozni? Megéri-e „érdemes művésszé" válni? Mit ad a műfaj, és mit vesz el? Sorozatunk befejező részében Lőcsei Jenőt kérdeztük.

Bizonyára hosszú út vezet az Operettszínház balett-igazgatói székéig, de milyen volt a kezdet?

Az 1960-as években – amikor én felvételt nyertem az Állami Balettintézetbe – még évente három-négyezer gyerekből válogattak. Közülük került ki az a húsz-harminc, maximum harmincöt szerencsés, akit felvettek balettnövendéknek.

Minek volt köszönhető ez a túlkínálat?

A kulturális kormányzat akkoriban jó dolognak tartotta a táncos színházat. Az Operaház igazi népszínházként üzemelt, mely olcsó, s ezáltal mindenki számára elérhető volt. Túlzás nélkül mondható, hogy tömegek látogatták az opera- és balettelőadásokat. Az 1950-es évekig a balettosok a Nádasi-féle képzést kapták. Azután az oroszok behozták a (tananyagot kilenc évre szétosztó) Vaganova-módszert, amellyel új életet leheltek a műfajba. Ötvenhat óriási érvágást jelentett az Operaháznak, rengeteg táncos elment, s a vezetők igyekeztek mindenhonnan feltölteni a létszámot. Kevesen tudják, hogy Seregi László is ekkor került a balettegyüttesbe. Ő eredetileg grafikusnak készült, majd az Iparművészeti Főiskoláról átkerült a Honvéd Művészegyüttesbe, ahol nemcsak táncolt, de már koreografált is.

Hogyan zajlott a felvételi? Egyáltalán, honnan jött az ötlet, hogy balettos legyen?

Próbáltam érzékeltetni, hogy a hatvanas években még milyen politikai hátszél segítette a műfajt. Komoly presztízse volt a balettnak, és a híre vidékre is eljutott. A tánccsillagok az újságok címoldalain kívül a filmvásznon is rendszeresen föltűnhettek. Mi Ózd mellett laktunk egy bányatelepen, és a művelődési házban volt egy hölgy, aki klasszikus balettet oktatott. Vidéken az emberek arra a különórára íratták a gyerekeiket, ami éppen elérhető volt. Engem tehát balettra. Jellemző a tehetségkutatás korabeli szervezettségére, hogy alig három-négy hónap elteltével a hölgy szólt a szüleimnek, érdemes lenne felvinni a gyereket Pestre, a felvételire.

Mit szóltak ehhez a szülei? Fölvitték?

Föl, persze! Anyám jó kis kirándulásnak tervezte az egészet, hiszen nem sűrűn jutottunk el a fővárosba. Később aztán ő volt az, aki iszonyatosan megijedt, amikor kiderült, hogy alkalmas vagyok a pályára – azt hiszem, ezt a hirtelen elszakadást sohasem tudta igazán kiheverni –... pedig igazán alaposan „megszűrték" a gyerekeket: ötlépcsős szigorú felvételi procedúrán mentünk keresztül, orvosi vizsgálattal és improvizációval, ahol például a ritmusérzékünket tesztelték... stb. Nem vettek föl akárkit, de lehetett kiből válogatni, hiszen a szakmának óriási vonzereje volt.

És ma? Mára mi maradt ebből?

Hát, alaposan megváltozott a helyzet. Ami például a táncosok korkedvezményes nyugdíja körül folyt... A Parlamentben a végszavazás előtti módosító indítvánnyal végül kiemeltek négy intézményt (az operaházi együttes mellett a győri, pécsi és szegedi kortárs balettot), amelyekre vonatkozóan megmaradt ez a lehetőség, de a többség elveszítette a létalapját. A jogosultsághoz szükséges huszonöt szolgálati év is irreális. Külföldön is szigorodik a vonatkozó szabályozás, de általában tizenöt-húsz év munkaviszony után jár a korkedvezményes nyugdíj.

Havas Ferenc egészen sokáig, idős korában is színpadon volt. De nem ez a jellemző...

A nagy, klasszikus balettekben van néhány szerep, amelyet idősebb korban is illúziót keltően lehet alakítani, de tudomásul kell venni, hogy a táncosok – ritka kivétellel – negyvenöt fölött már nem képesek azt a teljesítményt nyújtani, amit a főszerepek megkövetelnek. A nyugati világban kötelező előtakarékosságon alapuló biztosítási rendszerekkel operálnak, ami azt jelenti, hogy a biztosítási időszak végén a színpadtól búcsúzó táncosnak nem lesznek megélhetési nehézségei, hiszen vagy egy összegben, vagy általa megválasztható egyéb módokon hozzájuthat az évek során felgyülemlett tőkéhez és a kamatokhoz. Lehetséges, hogy néhány éven belül idehaza is valami hasonló alakulhat ki, de ma még nem tartunk itt.

Attól tartok, hogy a válság ebből a szempontból is rossz tanácsadó...

Kiszámoltam, hogy ha a korengedményes nyugdíj rendszerét – az említett négy intézményen túlmenően – az összes színházra/együttesre kiterjesztenék, akkor ez évente kb. három-öt táncost érintene, és ez tíz év alatt 330 millió forintba kerülne. Nem akarok példálózni, hogy mire mennyi pénz megy el a büdzséből; ez az összeg költségvetési szinten jóformán kimutathatatlan. Vagyis valóban nincs értelme ezen spórolni. Ha a közeljövőben nem születik értelmes megoldás, akkor belátható időn belül ellehetetlenülhet a magyar táncművészet, mert nem lesz utánpótlás; a szülők ugyanis százszor meg fogják gondolni, olyan pályára adják-e a gyermekeiket, amelynek ilyen alacsony a társadalmi megbecsülése, és ahol, anyagi értelemben, ennyire bizonytalan helyzetbe kerülhetnek a táncművészi karrierjük végeztével.

Elég sok szakmáról elmondható, hogy mára csökkent a presztízse de vajon nem kárpótolja-e a táncosokat az a rengeteg élmény, melyet a színpadon eltöltött évek alatt szereznek?

Ebben is van változás, és nem is kicsi. Az 1960-as 70-es és 80-as években még úgy volt menedzselve a műfaj, hogy egy-egy bemutatóra az egész ország odafigyelt. Említhetném a Seregi-balettokat, a Spartacus például hihetetlen nagy „durranás" volt. Vagy például 1972/73-ban nálunk dolgozott Maurice Béjart, akinek itt, Magyarországon nyílt először lehetősége arra, hogy „benyomuljon" Kelet-Európába. Volt az Operaházban holland balett-est, dán balett-est, ezer más érdekesség. És ezek a bemutatók nem csupán egy belterjes, táncszakmai elit ügyének, hanem országos, sőt a határainkon túlnyúló jelentőségű eseménynek számítottak akkoriban.

Azért ma is színvonalas műsort láthatunk az Operaházban. Ebben remélhetőleg nincs visszalépés...

Én nem a színvonalról, hanem a műfaj megbecsüléséről és menedzseléséről beszélek. Azok a darabok, amelyeket ma láthatunk, régi adósságok törlesztései csupán. Például az Anyegint negyven évvel ezelőtt kellett volna itt bemutatni, akkor volt friss; akkor jóval többet mondott táncosnak, nézőnek egyaránt. Ma az Operaház nem eléggé izgalmas hely, mondhatnám olyan, mint egy múzeum. Pedig a klasszikus balett is csak egy nyelv: lehet rajta gagyogni, vagy költőien megszólalni, s ha ez utóbbi a kor követelményeivel is találkozik, akár igazi zenés színház is kibontakozhat belőle

Önben annak idején nem voltak kételyek? Akkoriban minden vonzónak és izgalmasnak tűnt?

Jaj, dehogynem! Évekig úgy éreztem, el vagyok zárva a világ ezer dolgától, féltem, hogy bunkó szakbarbár leszek, mert reggel fél héttől este fél tízig – előadásnapokon tízig-fél tizenegyig – semmi mással nem foglalkoztam, csak a balettal. Aztán valamikor V-VI-VII. évfolyam környékén, amikor a fiúknak kezd benőni a feje lágya, és éreztem, hogy egyre jobban fejlődöm, rájöttem, badarság volna ilyen kevéssel a vége előtt abbahagyni. Azután ösztöndíjjal kikerültem Leningrádba, és egy év alatt többet dolgoztam, mint az előző kilenc évben összesen. Ott ismerkedtem meg igazából a „munka" fogalmával. Ott jöttem rá, hogy egy-egy variációért, vagy akár mozdulatért mennyit lehet (és kell) dolgozni. És bár az orosz mesterek fizikai értelemben kíméletlenek voltak – eleinte azt hittem belepusztulok –, de biztattak, és ezzel a módszerrel új energiákat szabadítottak föl bennem. Nekik végre elhittem, hogy jó táncos lehetek.

Mi a helyzet ma az itthoni képzéssel? Jó helyen tanulnak a fiatalok?

Igen. Akik most tanítanak, mind táncos múlttal rendelkeznek, komoly balettos pályafutás után lettek mesterek, úgyhogy pontosan tudják, mire kell figyelni, és vigyáznak a gyerekekre. Persze ma is vannak ösztöndíjak, talán még több is, mint az én időmben, vagyis a tehetséges fiatalok hozzájuthatnak a megfelelő képzéshez.

És mi történik a képzés után? Milyen lehetőségek nyílnak a pályakezdők előtt?

Ma már nagyon kitágult a világ, és a mi szakmánkban a nyelvtudás hiánya sem jelent akadályt. A végzősök akár azonnal külföldre szerződhetnek, a jövőben azonban a táncra is vonatkozni fognak a „röghöz kötés" szabályai. Az én időmben a legjobbak magától értetődően a budapesti Operaházba kerültek, s azok, akik oda nem kellettek, leszerződtek Pécsre vagy az Operettszínház balettkarába.

Hogyan alakult az Ön pályája az első években?

Szerencsém volt, mert jókor kerültem az Operaházba. Sok egyfelvonásos balettot játszottak, amelyekbe hamar be lehetett állni. Évente többször külföldi turnéra indulhatott a társulat. És mindenekfölött, ott dolgozott és alkotott Seregi László, aki kedvelt engem, és több balettjában is főszerepet osztott rám: voltam én Crassus, Rómeó, Amyntas, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az első öt év (1977-től 1982-ig) dolgos szegénységben telt: szakmailag nem lehetett panaszom, de a gázsit elvitte az albérlet.

Ezek szerint az anyagi megbecsülés akkoriban sem tette lehetővé a felhalmozást...

Egy kezdő balett-táncosnak nem, főleg, ha nem volt Pesten lakása. Az arányokról annyit, hogy egy 1978-as várnai versenyen díjazott lettem, s az volt a jutalmam, hogy a következő évben részt vehettem egy müncheni gálaműsorban, ahová az európai balett teljes élvonalát meghívták. Tényleg a „krém" volt jelen: Rudolf Nureyev, Margot Fonteyn, mindenki, aki számított. S bár én ott is pontosan ugyanazt csináltam, ugyanúgy táncoltam, mint az Operában vagy a várnai versenyen vagy bárhol másutt, honoráriumként annyi pénzt fizettek érte, mint amennyit itthon tíz hónap alatt kerestem. És ez elgondolkodtatott...

Lehet arra készülni, hogy valaki nemzetközi karriert csináljon?

Senki nem kartáncosnak álmodja magát. Nincs az a balettnövendék kislány, aki arról álmodozna, hogy ő lesz a huszonnegyedik hattyú. Persze a tánc egy idő után szenvedéllyé válik, s miközben az ember egyre jobban belelát – például megismeri a felsőbb évfolyamok munkáját, a következő lépcsőket, amelyek még rá várnak –, a kisebb feladatokat is kezdi megbecsülni, azoknak is megtanul örülni.

De önnek nem kellett megrekednie a tánckari feladatoknál...

Már említettem, hogy az első években is szép számmal volt szólófeladatom. Azután 1982-ben az egyik előadás után valaki felkeresett az öltözőmben és így szólt: „Herr Lőcsei, volna kedve velünk dolgozni a bécsi Staatsoperban?" Természetesen igent mondtam, és a külföldi munkára – az akkori viszonyok között egyáltalán nem magától értetődő módon – hivatalosan is engedélyt kaptam.

És ekkor végre anyagilag is megérte balettozni?

Más világ kezdődött. Gyakorlatilag ingáztam Budapest és Bécs között a vasfüggönyön keresztül. A budapesti Opera prioritása ugyan megmaradt, de amikor az itthoni feladataimat elvégeztem, rohantam vissza Bécsbe. Arról azért gondoskodtak, hogy a jövedelmünket megfelelően leadózzuk: a Nemzetközi Koncertiroda ugyan munkát nem szerzett, de ha valakinek adódott valami, akkor attól beszedte az adót; inkább hatóságként működött, semmint munkaközvetítőként. És persze a külföldi pénzünket kötelezően forintra kellett váltanunk. Ettől függetlenül, természetesen nagyon jól jött ez a változás, és még egy további haszonnal is járt: ráirányította a vezetőség figyelmét a szociális helyzetemre. Elkezdtek foglalkozni a lakásviszonyaimmal, és nem sokkal később – Molnár András operaénekes kollégámmal egy időben –, kaptam egy 50 négyzetméteres kispesti tanácsi lakást, holott a jövedelmi viszonyaim alapján nem lettem volna jogosult. Ezt leszámítva azonban elmondhatom, hogy mindazért, amit az életben összehoztam senkinek sem kell hálálkodnom.

Hogyan látja a balett és a balett-táncosok jövőjét?

Ha nem történik sürgősen változás a nyugdíj és a nyugdíj melletti munkavégzés szabályaiban, akkor Magyarországon magának a táncszakmának a léte, fennmaradása kerülhet veszélybe. A helyzet ma sem rózsás, de idővel akár teljesen megszűnhet az utánpótlás. Arra is szükség volna, hogy olyan, korszerű, egész estés darabok szülessenek, amelyek a közvélemény figyelmét újból a balett felé fordítják, és amelyek a fiatalabb közönség, a színházi szakma és a kulturális kormányzat számára is bizonyítanák ennek a gyönyörű műfajnak a létjogosultságát.