Fizika és muzsika, kutatás és ária, lángoló tehetség és fontolva haladás – hogy férnek ezek meg egymás mellet? Remekül. Cser Krisztián majd elmeséli.
Azt csak szerettem volna megcsinálni.
Mi lett vele?
Abbahagytam, mert nagyon elragadott az éneklés. Nem fért bele mindkettő az időmbe.
Nem is lesz akkor doktori?
Most nem úgy néz ki. Sok minden kész volt hozzá, cikkek, publikációk, de sajnos már az összes határidőből kicsúsztam.
Zenész családból jöttél. Hogyan került mégis ilyen hosszú időre előtérbe a fizika?
Azt is mondhatnám, hogy genetikailag kódolva hordozom a tudomány iránti érdeklődést: a felmenőim közt sok volt a természettudós: a geofizikustól a vízmérnökig.
A tanulmányaid hasznosíthatók a színpadon?
Direkt tudásként nem. Inkább a gondolkodásmódban és a hozzáállásban ad egy kis pluszt az, hogy mást is tanultam a zenén kívül.
Egy tudóst az emberek többsége introvertált egyéniségként képzelne el, míg egy előadóművészről a maximális extrovertáltságot feltételezzük. Benned mindkét jellemző megvan?
Szerintem igen. Mindkettőhöz más agyfélteke kell: a jobb és a bal így tökéletesen kiegyensúlyozzák egymást. De bizonyos szempontból a művészet és a tudomány nagyon is hasonló embert kíván.
Amennyiben?
A kutakodásra gondolok elsősorban: hogy képesek legyünk a dolgok mélyére ásni, érdeklődjünk az új dolgok iránt, és keressük mindenben a még fel nem fedezettet. Ahogy a fizikában feltalálnak új dolgokat, ez a folyamat ugyanúgy jelen van a zenében is. Muszáj mindig más szemmel nézni a műveket, azokat is, amelyeket már milliószor énekelt életében az ember. Keresni kell bennük az ismeretlen apró részleteket, amiktől más lesz az előadás, mint korábban volt.
Pár éve azt nyilatkoztad, hogy a Kékszakállú az egyik nagy szerepálmod. Most, hogy ez már megvolt, nem is akárhol (Kínában), mi következik?
II. Fülöp (Verdi Don Carlosából). Később talán a Wagner-szerepek. De odáig még van pár lépcsőfok.
A szerepek ennyire egymásra épülnek?
Nálam igen. Úgy érzem, végig kell járnom ezt az utat. Mindent a maga idejében. Nem lehet rögtön Wagnerrel kezdeni.
Szükség van hozzá egyfajta érettségre, tapasztalatra? Nem elég a tehetség?
Nem elég. Idő kell ahhoz, hogy egy hang beérjen. Amíg az ember fiatal és rugalmas, könnyebben énekel. Ahogy öregszik, a hangja úgy válik rugalmatlanabbá, viszont a technikája már sokkal kifinomultabb és stabilabb, ezért aztán jobban is énekel. És ehhez a fejlődéshez szerintem elengedhetetlen a fokozatosság: a kisebb szerepektől a nagyobbak felé.
Egyik nap Sarastrót alakítod a Varázsfuvolában, másik nap meg Cipollát énekled a Mario és a varázslóban: hogyan lehet ezeket a váltásokat kezelni? Mennyire megterhelőek lelkileg?
A váltás sosem egyszerű. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy viszonylag jól elkülönülő blokkokba szerveződtek a munkák. Mostanában például sok Mozartot énekelek, Varázsfuvolát, Figarót, koncertáriákat – így könnyen benne tudok maradni a stílusban. Persze vannak kisebb szerepek, amik megtörik ezt a kiegyensúlyozott folyamatot, pl. ma este is lesz egy Tosca, de mivel ez nem egy nagyobb lélegzetű szerep (Angelotti –a szerk.), nem zökkent ki. Húsvétkor „menetrend szerint" mindig jönnek a passiók, csakúgy, mint novemberben a requiemek: egy idő után ez már beidegződik. Akár az évszakok – az ember számít rá, ezért aztán könnyebb abba a lelkiállapotba kerülni, ami az adott időszak zenéjéhez illik. Nem mondom, hogy gombnyomásra működik, de hozzá lehet szokni.
Vasárnap az Óbudai Danubia Zenekar Gyermek, Isten, Ember című sorozatának zárókoncertjén fogsz közreműködni. Az itt elhangzó koncertáriák meglehetősen súlyos művei Mozartnak.
Mozartnak a legtöbb műve súlyos, vagy humoros, vagy leginkább mindkettő együtt. Ezekben az áriákban a fő téma a szerelem, a féltékenység, a férfi és nő kapcsolata... amiről mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz, az elevenünkbe vágó téma.
Mennyire más koncertáriákat énekelni, mint operaáriákat? Hiszen a koncertária egyszeri, pillanatnyi, nem áll mögötte egy olyan kontextus, apparátus, amit egy opera tud nyújtani. Nem nehéz így elmélyülni egy-egy áriában?
Ezeket az áriákat – mivel hangilag elég nehezek – el kell tudni énekelni. A történetet akkor és ott meg kell tudni jeleníteni, és ebben óriási segítséget nyújt a szöveg. Annak alapján lehet ugyanis a leggyorsabban „előbányászni" magadból azt a lelkiállapotot, ami az ária hitelességéhez kell, így talán az elmélyülés is sikerülhet.
Pályafutásod kezdeteitől már külföldi karriert jósoltak neked. Hogy állsz most ezzel?
Évekkel ezelőtt akár kisebb operaházhoz is leszerződtem volna külföldön, örömmel. Mára azonban elég jó repertoárt építettem ki itthon. És azért ne feledkezzünk meg róla – sokan megteszik – hogy a mi Operaházunk igazán magas rangú, úgy is fogalmazhatnék, hogy „A-kategóriás" intézmény. Amikor nézőként állok a színpad előtt – mintha kívülről látnám önmagamat, és szinte felfoghatatlannak érzem, hogy én ebben a gyönyörű épületben szoktam énekelni estéről estére. Megfordultam már jó pár külföldi színpadon, és tapasztalatból mondom, hogy az Operaházé ott van az élvonalban. Úgyhogy most azt érzem, jó helyen vagyok. Ez nem zárja ki azt, hogy a jövőben külföldre menjek, ha jön egy jó felkérés. De mindenkinek megvan a maga útja. Nekem most itt van dolgom.
Most nagyon kevés: próba délelőtt vagy délután, korrepetíció, este előadás... Nyáron mindig több a szabadidő. És most nyáron úgy tervezem, hogy tényleg fogok is pihenni, megpróbálom úgy alakítani a munkát – a hangnak is jót tesz, és lelkileg, idegileg is szüksége van rá az embernek.
Mikor mondod azt, hogy most már kell a váltás, mondjuk a tanítás? Meddig lehet ezt így bírni?
Bármeddig. A tanító kollégáim is ugyanezt csinálják, csak nekik még sokkal nehezebb.
Szoktál teljesen elégedett lenni?
Nagyon ritkán. Általában úgy érzem, hogy lehetne még jobb. Amibe lehet kapaszkodni, az talán a boldogság, a felszabadultság érzése egy-egy fellépés után. De ezek csak érzetek. Amik fordítva is működhetnek – van olyan, hogy nem vagyok túl elégedett egy előadás után, és közben meg kiderül, hogy sok embernek tetszett, amit csináltam.
