A Hot Jazz Band négy nemzetközi versenyt nyert négy év alatt. Erdélyi turnéjuk brassói állomásán Bényei Tamással, az együttes alapító tagjával beszélgettünk.

Bényei Tamás mesélt többek között a Vörösmarty tértől Sacramentoig vezető útróé, érvelt a jazz utánozhatatlansága mellett, és a mosódeszka zenei pályafutásába is beavatott.

Miért alapít valaki 1985-ben jazz-zenekart?

Mert ezt a zenét szereti. Én ilyen közegben nőttem fel, a zeneiskolában megismertem egy tanárt, aki ilyen stílusú zenét játszott, így váltam én is a jazz szerelmesévé. Utána pedig folyamatosan arról ábrándoztam, hogy ha majd zenész leszek, és lesz saját zenekarom, biztosan ilyen zenét fogunk játszani. A jazz és a Hot Jazz Band történetében is fontos szerepet játszik a katonaság. A jazz berobbanását, kulturális terjedését mindig a háború vagy a katonaság segítette elő. Az első világháborúban, New Orleansban, ahol ez a zene divat volt, bezárták a kikötőt, mert hadikikötővé nyilvánították, és a polgári lakosságot kitelepítették. Az ottani jazz-zenészek elindultak Amerika nagyvárosaiba énekelni. Így terjedt el a műfaj.


Az Európába való berobbanását a második világháború okozta, amikor amerikai katonák állomásoztak itt, és értük átjártak ide a zenekarok koncerteket adni. A Hot Jazz Band életében kulcsfontosságú szerepet játszott, hogy én éppen katona voltam, amikor olyan fiúkkal találkoztam, akikkel megalapíthattam a zenekart. A hosszú évek alatt persze volt, aki lemorzsolódott. Sokféle érdeklődésű ember van... Volt, aki csak kalandvágyból próbálkozott velünk játszani, volt, akinek a lányok tetszettek, volt, aki csak átmeneti állapotnak gondolta, de amint a mellékelt ábra mutatja, olyan is akadt, aki maradt. Egy zenekar összetétele ilyen-olyan okokból folyamatosan változik, de mi szerencsések vagyunk, hogy ezek nem törték derékba a karrierünket, egy-egy új tag érkezése mindig csak pezsdített a zenekar életén.

Az igazság az, hogy Magyarországon mi nagyon elszigetelten élünk ettől a jazzvilágtól. Romániában pedig még rosszabb a helyzet – még dixieland zenekarról sem tudok –, ezért nagyon nehéz találni zenészt már nálunk is. Egy kezemen meg tudom számolni, hány klarinétos van még, aki ezt a zenét játssza Magyarországon.

Egyenes volt a sikerhez vezető út?

Regénybe vagy filmbe illő a mi sikertörténetünk. Szó szerint az utcán kezdtük, onnan kerültünk be fesztiválokra. Kezdetben utcazenéltünk Budapesten, és ezt a mai napig könnyű kimondani, mert nem a megélhetésünkért koldultunk, hanem kalandvágyból. A kommunisták Budapesten a Vörösmarty téren 1985-ben már megengedték az utcazenélést, valószínűleg sejthették, hogy leáldozóban van a hatalmuk. De addig szó se lehetett ilyesmiről, a törvény tiltotta, mert féltek mindenféle gyülekezéstől.

Mi amint lehetett, azonnal kaptunk az alkalmon. Aztán a kilencvenes évek elején történt az első fesztiválmeghívásunk, onnantól kezdve pedig egyre több magyarországi és külföldi fellépésre hívtak. 1994-ben nyertük az első versenyünket, majd 1998-ban az utolsót, utána már nem indultunk versenyzőkként. Ekőzben itthon megkaptuk az eMeRTon- és a Magyar Előadóművészetért Alapítvány Líra díját is. Louis Armstrong emlékdíjjal is büszkélkedhetünk. A díjak mellett az sem elenyésző a sikerlistánkon, hogy mára már szép nevet vívtunk ki magunknak Magyarországon is.

Nem volt könnyű, mert az itteni emberek nincsenek tisztában a nyugat-európai folyamatokkal. Fogalma sincs a magyar közönségnek, hogy a jazz Ausztriától Angliáig milyen szerepet játszik az emberek életében. Sokkal nagyobb tömegek járnak ott jazzt hallgatni, éppen ezért ott nyerni nemzetközi fesztivált óriási dolog. Nekünk pedig ez négyszer sikerült. Ez az, amivel magasan kitűnünk a magyar mezőnyből. Erre vagyok a legbüszkébb.

Az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb szabású jazzfesztiválján két alkalommal is a legnépszerűbbnek választották a Hot Jazz Bandet. Mi a titok nyitja?

Tulajdonképpen a fesztiválszervezők tüntettek ki ezzel az elismeréssel, ami nem von le az értékéből, sőt. Ez egy nagyon nagyszabású rendezvény volt. Sacramento másfél millió lakosú város, amelynek belvárosát teljesen átépítették a fesztivál idejére. Lepakoltak kétezer széket, hatalmas színpadot állítottak, nyüzsögtek az emberek, tolongtak mindenhol. Négy napig tartott, és több mint 120 zenekar játszott. Úgy kell elképzelni, mint egy zeneolimpiát. Önkéntesek szedték a jegyeket, több ezer néző volt a koncerteken. Az egészet a záróünnepély koronázta meg, amelyen a város nagyjai, a polgármester, a szervezők, a hivatalos személyiségek vettek részt a hatalmas sportcsarnokban, ahol fellépett egy fiatal, tizen-huszonévesekből álló kamaszzenekar, a világhírű dzsessz-zenészekből összeállt csapat és egy a szervezők által kiválasztott együttes. Ezek kétszer mi voltunk.

Statisztikákat vezettek, hogy melyik koncerten hány néző van, valószínűleg ilyen alapon esett ránk a választás. Sajnos múlt időben kell beszélnem, mert idéntől már nemcsak klasszikus jazz van ezen a fesztiválon, hanem mindenféle. Össznépi, összzenei fesztivállá hígult, s az a szép korszak amelynek a vége fele, 2006-ban mi még játszhattunk, véget ért. Kihal az a generáció, amelynek ez volt a fiatalsága, a mai fiatalok pedig már oly mértékben – lehet, hogy nem túl választékos a kifejezés –, de „elfertőződtek", ami a zenei irányzatokat illeti, hogy az agyakból kimosódott ezeknek a zenei stílusoknak az értéke. Ezeknek a fesztiváloknak pont az lenne a szerepük, hogy megismertessék és megszerettessék a fiatalokkal a régebbi korok muzsikáját, de sajnos ma már a szervezők inkább üzleti érdekekre tekintenek.

„A Hot Jazz Band nagyfokú stílushűségre törekszik.” Mit takar ez?

Az 1920-as évek jazz-zenei stílusát próbáljuk feleleveníteni, oly módon, hogy nem keverjük semmilyen más zenei behatással, igyekszünk a legtisztábban eljátszani. A harmincas és negyvenes évek már megint más-más stílus, akkor már másként játszottak a jazz-zenekarok. A hÚszas évek zenéjét másképpen ritmizálják, ott bendzsóval kísérnek, sokkal szaggatottabb, pattogósabb a ritmus, az énekstílus romantikus gramofonos hangzás, olyan, amit a régi gramofonlemezeken lehet hallani. A harmincas években swingeltek a zenészek, lüktetett a zene, sokkal virtuózabb volt.

A magyarországi dixiland zenekarok az európai angolszász dixieland zenekarokat utánozták, sőt, néha a megszólalásig hasonlóan játszották ugyanazokat a dalokat, míg mi a saját stílusunkban játszunk, de kizárólag amerikai dialektusban, hisz ott született ez a zene, ez az eredeti. Ennek a három évtizednek a zenei irányzatát képviseljük mi. Kuriózumnak számít, mert Magyarországon ennek nincs túl nagy hagyománya.

Mi az, amit jazzel el lehet mondani, viszont más zenei stílussal nem?

A vidámságot. Minden zenei stílusnak megvannak a korlátai, de a jazz egy nagyon jól variálható műfaj. A zenekar hangszerválogatása nagyon változatos. Hadd említsem meg elsőként az egyik legkülönlegesebbet, a mosódeszkát, amely egy régi ritmushangszer. Mint ahogy a kisgyerekek fazékfödőn és fazékon dobolnak, egyszer csak valaki kitalálta Amerikában, hogy a mosódeszkán is lehet játszani. Tavaly nyáron Székelyvéckén jártunk, ahol megemlítettem, hogy „Kedves hölgyeim, az itt látható hangszer a mai mosógépek elődje. Jól figyeljék meg, mert régen az asszonyok ezen mosták a család ruháit.” Ekkor egy néni bekiabálta, hogy „Mi még ma is ezen mossuk!” Úgyhogy Erdélyben ismerik a bádog vagy alumínium lemezből készült mosódeszkát, amelyet a zenészek gyűszűkkel szólaltatnak meg.

Ezen kívül a bendzsó mellett háromféle fúvós hangszeren játszunk: klarinéton, harsonán és trombitán. Ha ezt mind összeírjuk kórusra, gyönyörűen egybecseng, de ha külön-külön szólaltatjuk meg, úgy is megállják a helyüket. Egy blueszenekarban egy rockgitár ugyanúgy, ugyanazokon a hangszíneken szól mint egy szájharmonika. Egy rockbanda csak a torzított- és a basszusgitár hangján tud játszani, míg én a trombitán három-négyféle hangszínt tudok létrehozni. A rockénekesek ordítanak, többé-kevésbé rekedten kiabálnak, én viszot tudok énekelni gramofon, suttogó bariton vagy swinges stílusban is.

Mindig is szerettünk volna énekesnővel is dolgozni, és Bolba Éva már kilenc éve énekel velünk. Ő nagyon jól képzett zenész, tökéletesen, tisztán énekel, eddig olyan nem fordult elő, hogy stúdióban újra kellett volna énekelnie valamit. Nagyon érti a szakmáját, és ami nagyon fontos: érzi ezt a műfajt. Ő az újabb hangszín a zenekar repertoárjában. A más stílusok sokkal egysíkúbbak, emiatt nem tudnak olyan árnyalt érzelemvilágot megeleveníteni, mint mi a jazzel. A jazz világa rendkívül színes, ezért tudjuk a legkülönbözőbb hangulatokat átadni. Mindközül talán a legfontosabb az életvidámság. Ez a jazznek a legfőbb üzenete. Az az életöröm, amely a huszadik század elején a béke világában még magával ragadta az embereket.

Időszerű lehet még a XXI. században, 2014-ben ennek az életörömnek a hirdetése?

Muszáj ezt közvetítetünk, nagy szükség van rá! A hasonló lelkületű emberek, ha másban nem, magában a zenében találják meg ezt az örömet, és szívesen hallgatják. A mai gépies világban végképp szükség van a zenei palettán a jazz színfoltjaira. Nagyon érdekes, hogy minden zene az adott kornak a sajátosságait adja vissza hangképekben. A mai kor az ipar világa, a zakatolásé, semmi dallam. A régi időkben még a lovaskocsik szállították az embereket az utcán és madarak csiripeltek még a nagyvárosok fáin is. Ott még voltak dallamok. Nem véletlen, hogy az akkori zene nem zakatolt úgy, mint a mai, hanem inkább lüktet, van egyfajta monotóniája, amely az afrikai eredetére utal, és transzállapotot, euforikus örömöt hoz létre. Ez egy olyan életérzés, amely kezd kiveszni a mindennapjainkból, de amíg van jazz, az életvidámságot sem kell félteni.