Este que soy – ez vagyok – mondja a jelmez, amit magunkra veszünk. Nem csoda hát, hogy a karneválra készülődők komolyan veszik szerepeiket. Marco Bell kiállításán jártunk.

Pesten sétálunk, Ukrajnáról beszélgetünk, még a legvéresebb napok előtt, miközben Venezuelában is embereket lőnek agyon, fiatalokat és időseket, akik szintén kivonultak az utcára, csak mert elegük lett az elmúlt húsz év korrupciójából, iszonyatából, őrületéből. Venezuela nekünk messze van, Ukrajna közel. Aztán belépünk a Herzen utcába, és az egyik házfalra kivetítve gyerekeket pillantunk meg, venezuelai gyerekeket, akik rendőrnek, táncosnak, hentesnek, katonának vannak beöltözve.

Farsang – így nevezzük mi, karnevál – mondanák ők, s a kettő, bár van átfedés, mégsem ugyanaz. A farsang a tél elriasztására, a halálból való felrázásra szolgál. Kifordított világával arra emlékeztet, hogy bárki lehet bárki más is. Különbözőek vagyunk, de mégis, mind emberek. Kereteink és határaink képlékenyek, folyamatos változásban van a világ, és benne változunk mi magunk is. A karnevál azonban nem egyszerű beöltözés, hanem haláltánc és fesztivál, az elmúlás felett aratott látszatdiadal.

A falra vetített háznyi fényképek mögött kis galéria nyílik, tényleg zsebkendőnyi helyen, ebből sejtem, hogy jó lesz a kiállítás is, amit benn találunk. Ugyanis apró helyeken történnek néha a legnagyobb dolgok. Alig férünk be a megnyitóra – én nem is szeretem a tömeget, úgyhogy megvárom, amíg nyugodtan meg tudom nézni a képeket.

Marco Bell Venezuelában készült fotóin jelmezekbe és szerepekbe bújt gyerekek és öregek, rendőr- és sakterruhás kisfiúk, vöröshangyának és ördögnek öltözött felnőttek vannak. Középütt pedig egy teljes és jelenvalóságával erős akt, mely az álruhák mögötti lélek meztelenségét hivatott eszünkbe juttatni.

A megnyitón is elhangzik a közhely, hogy már azzal is kommunikálunk, ha az utcára lépünk, azzal, ahogy kinézünk, de szerencsére sikerül továbbgondolni mindezt. Érdemes hosszabban idézni: „Kinézet alapján ítélünk, az öltözetük szerint kategorizáljuk az embereket. Tesszük ezt a kulturális örökségünkből fakadó konvenciókra válaszként.

A ruházat lehetővé teszi számunkra, hogy létrehozzunk egyfajta hierarchiát, szerepeket és személyiségeket formáljunk; ahogyan az emberek öltöznek, az a legmélyebb gondolataiknak a mutáns megnyilvánulása, szimbólumrendszer, nyelvezet, a kommunikáció nem verbális formája. (...) A most bemutatásra kerülő anyag nem a karneválok felszabadult örömét, szabadságát sugározza, sokkal inkább Venezuela és a latin-amerikai társadalom problémái köszönnek vissza. Ezek a problémák többrétegűek, és az elmúlt két évtized nyomai rejtőznek bennük. A társadalom pillanatfelvételei ezek a fotók, ahol a szereplők arcán rejtett magányosságot lehet érzékelni, szigorú tekintetekkel nézünk farkasszemet, gyerekek és felnőttek keresik identitásukat, ebben az érzelmi útvesztőben. (...) Hol van a határ jelmez és egyenruha között? Mi választja el a lehetőséget az elnyomástól, a szabadságot a kényszertől? Az Este que Soy szembesít minket ezekkel a nyugtalanító kétértelműségekkel, amelyek a hatalmi rendszereket irányítják. És a Karnevál ezzel nem ér véget ..."

Ahogy a megnyitó sem ért véget ezzel. Marco Bell felolvas egy rövid, aznap írt vallomást. Arról beszél, hogy mi történik hazájában, hogyan tartóztatják le egyetemista társait, régi barátait, hogyan lőnek agyon tüntetőket. Arról beszél, hogy valójában miért fotózott, és mi van a képei hátterében. A hátterek, igen a hátterek, melyek minden kompozíció fontos elemei. Valójában egyetlen háttér volt csupán: Venezuela.



Akár tetszik, akár nem: világfaluban élünk. Ukrajna és Venezuela ugyanazon a bolygón van, mint Magyarország. Nem lehetünk vakok és süketek a karneválra, ami ugyanabban a világban zajlik, amiben mi élünk.
MARCO BELL: ESTE que SOY – TOBE GALÉRIA (Bp. Herzen u. 6. – Nyitvatartásról érdeklődni lehet a Facebookon és az info@tobegallery.hu címen. Megtekinthető március 28-ig.