Olyan sokat kellett várni a CEO név mögé bújó svéd férfiú második lemezére, hogy már nem is nagyon üt minket szíven az, hogy milyen elszomorító lett a végeredmény.

Eric Berglund már évek óta jelentős személyisége a svéd és a nemzetközi popzenei miliőnek: egyrészt Henning Fürst nevezetű cimbojárával közös duója, a The Tough Alliance miatt (ami ma már nem létezik), másrészt a szintén a haverjával alapított kiadó, a Sincerely Yours révén (ami azonban de), harmadrészt pedig saját, 2010-óta működő szólóprojektje, vagyis a ceo (ma már inkább: CEO) okán. Az utóbbi időben sajnos azonban az északi hidegre jellemző lassú vérkeringés állt be az egykoron jóval aktívabb ügyvezető igazgatónál. A TA ugyanis úgy tűnik, végképp búcsút mondott a közönségnek; a lemezcég neves együttesei vagy beadták a kulcsot (Air France) vagy érdektelenségbe merültek (jj) és az illető magánprodukciójáról sem nagyon érkeztek hírek az elmúlt egy-három évben. Ez utóbbit pedig sajnáltuk nagyon, mivel a fiatalember White Magic nevezetű bemutatkozása a maga szerves (elektro)popjával igazi csemegének számított annak idején, nyolc számos hossza azonban maximum valami fényevő számára szolgált elegendő táplálékkal. Mindazonáltal a friss korong hírét még az elnyújtott mozdulatlanságot követően sem fogadhattuk teljes lelkesedéssel, hiszen oké, hogy visszatért, hurrá, örülünk, se ha valamikor, akkor manapság illene tudni, hogy könnyűzenében esztendő bőven elég ahhoz, hogy teljesen tönkretegyünk valami olyat, ami régen működött.

Az új CEO album feltérképezésének alapvetően három fázisa van: az első ezek közül a sokk. Ez akkor áll be, amikor először szembesülünk azzal, mivé evolválódott Berglund projektje az idők során, és kb. két-három hallgatás erejéig tart. Ekkortájt lesz világos, hogy a White Magic ízléses, elegáns arculatához képest a Wonderland egyik oldalról egy színpompás, festékes lufikkal telehajigált kifestőkönyv, a másikról pedig leginkább egy atmoszféraszerű, spirituálisan lélegző, átszellemült izé. Ha a 2010-es korong maga volt a mértéktartó pop, a skandináv hűvösséggel vegyülő organikus tehetség, akkor az aktuális munka (főleg az ún. slágerdalok, vagyis a Whorehouse és a címadó szerzemény) leginkább olyan, mintha a vezető tíz év késéssel fedezte volna fel az Animal Collective-et, vagy sokkal inkább, mintha Miki egér és Goofy társaságában bélyegezett volna be a párizsi Disneylandben.



A második megismerési szakasz a puhatolózás - ilyenkor történik, hogy az alapvető összetevőkkel a zsebünkben emészteni kezdjük a lemezt. Ez a lépés nem tart sokáig, mivel lényegében az első fázis által nyújtott gejl, csömör közeli élmény legyűréséről szól, és hosszabb távon nem túl kedvező a gyomornak, az agynak, meg úgy eleve az egész emberi organizmusnak. Éppen ezért jobb is, ha egyből a harmadik ciklusba lépünk – nem más ez, mint a megnyugvás időszaka. Lényegében ekkor jövünk rá arra, és merjük artikuláltan kimondani a tényt, hogy az új CEO album, ha nem is teljesen émelyítő, ízléstelen fos, de egy-két szám kivételével nagyon közel áll hozzá. Ha rövidebb úton szeretnénk erre rájönni, elég csak egy pillantást vetnünk a borítóra, a korong ugyanis pont olyan: egy rikító, esztétikátlan támadás az érzékszervek ellen; egy eleve idegesítő elemekből összetapasztott, még idegesítőbb giccsszobor, melyen talán egy árnyalatnyit javít a valóban élvezhető nyitódal, amin azonban annyi az önámító, new age-es faszverés, hogy abba már a mi kezünk is belefárad.