A Cheatahs tagjait nem lehet beteges innovátorokként megbélyegezni, ám ez nem jelenti azt, hogy ne tudtak volna összedobni egy színvonalas shoegaze-zsánerlemezt.

A Cheatahs néven szólított debütáló stúdióalbum pontosan az a cipőbámulás zsánerének, mint a Sun Structures volt a 60-as évekbeli pszichedelikus popnak: egy új korban felavatott, retrószínekben csillogó és persze a nagy elődök tiszteletére emelt méretes emlékmű, ahol még Colm Ó Ciosóig szemöldöke is olyan aprólékossággal van kifaragva, hogy majdnem azt hisszük, az eredeti példánnyal állunk szemben. A négyfős együttes ugyanis szinte szolgai módon követi a Loveless-Nowhere ikercsillagai által bevilágított útvonalat, ha nem is nagyon ritkán, de tényleg csak alkalmanként hozakodva elő valami olyannal, amit még nem fedeztek fel a szétmaszatolt énekeket réteges gitárbizsergéssel keresztező shoegaze zenészek bő húsz esztendővel ezelőtt. Így a csapat erényei korántsem újító szándékában keresendőek, hanem abban, hogy a tagok milyen közel kerülnek példaképeik szonikus reprodukálásához, ami (különösen a Valentines esetében) korántsem egyszerű feladat – ám a bandának mégis sikerült olyan pontosan leképeznie az MBV korszakos megszólalását, amennyire az elmúlt években csak a Pains of Being Pure at Heart volt képes, és amibe Kevin Shields tavaly csúnyán, khm, belebukott.

Persze a fiúknak akkor is van mivel foglalatoskodniuk, amikor épp nem a shoegaze törvénykönyvből olvasnak fel hangosan: érdemes figyelni például az itt-ott erőteljesen J. Mascis-esen elkeseredett, elhagyott-a-csajom-jaj vokálokat; a néhol szintén a Dinosaur Jr. vezér gitártechnikáját idéző riffeket vagy a korai Sub Pop hangzás forrongó iszapförgetegének vonulását. Ezek a pillanatok ugyanis kétségtelenül emelik a korong vonzerejét (még annak ellenére is, hogy vagy csak elszórtan elkülönülve, vagy egyéb elemekkel összeolvadva fordulnak elő), és ugyanez elmondható a tagok dalszerzői zsenijéről, amivel a mű számos telitalálata alapján nincsen sok probléma. És bár számos recenzió kifogásként említi az egyéni hangvétel hiányát (ami igaz is), viszont a szerzemények és a megszólalás markánssága elegendő ellenszert biztosít a csorba kiküszöbölésére, így semmi sem szabhat határt egy kis időutazásra azoknak, akik 1991 és 1995 között mást sem néztek az MTV-n kívül.
83%