A Cheatahs tagjait nem lehet beteges innovátorokként megbélyegezni, ám ez nem jelenti azt, hogy ne tudtak volna összedobni egy színvonalas shoegaze-zsánerlemezt.
Érdekfeszítő információkban/fordulatokban szűkölködő sivár előélet, független minikiadóknál megjelentetett szuperobskúrus korai kislemezek és a múltba révedő, személyes adalékokat majdhogynem teljesen nélkülöző hangzás: úgy látszik, ebből lett trend 2014 első negyedévében. A Big Ups-hoz és a Temples-hez hasonlóan ugyanis az igazi multinacionális együttműködés jegyében életre hívott Cheatahs is ezen a pályaíven halad, leginkább a 90-es évek első esztendeiben angol anyanyelvű gitárhalmazát tekintve origóként - ezzel is meghazudtolva önnön földrajzi sokszínűségét. Hiszen ahhoz képest, hogy a Londonban székelő zenekar egy-egy kanadai, USA-beli, angol és német zenészt is magába tömörít, muzikális eszköztára, ha nem is szegényes, de mindenképpen szűk kereteken belül mozog, és korántsem kapcsolható össze az új évezredben erényként számon tartott, nosztalgikusságában is innovatív természettel. Az együttes ugyanis nyilvánvalóan a pre-/poszt-grunge (Dinosaur Jr, Mudhoney, Smashing Pumpkins), de talán még inkább a shoegaze (My Bloody Valentine, Slowdive, Swervedriver) oltárain áldoz birkát, istenei iránti vakbuzgóságában azonban már-már úgy tűnik, a tagok el is felejtettek saját gondolatokat alkotni a sok fakszimile kopírozás mellett.A Cheatahs néven szólított debütáló stúdióalbum pontosan az a cipőbámulás zsánerének, mint a Sun Structures volt a 60-as évekbeli pszichedelikus popnak: egy új korban felavatott, retrószínekben csillogó és persze a nagy elődök tiszteletére emelt méretes emlékmű, ahol még Colm Ó Ciosóig szemöldöke is olyan aprólékossággal van kifaragva, hogy majdnem azt hisszük, az eredeti példánnyal állunk szemben. A négyfős együttes ugyanis szinte szolgai módon követi a Loveless-Nowhere ikercsillagai által bevilágított útvonalat, ha nem is nagyon ritkán, de tényleg csak alkalmanként hozakodva elő valami olyannal, amit még nem fedeztek fel a szétmaszatolt énekeket réteges gitárbizsergéssel keresztező shoegaze zenészek bő húsz esztendővel ezelőtt. Így a csapat erényei korántsem újító szándékában keresendőek, hanem abban, hogy a tagok milyen közel kerülnek példaképeik szonikus reprodukálásához, ami (különösen a Valentines esetében) korántsem egyszerű feladat – ám a bandának mégis sikerült olyan pontosan leképeznie az MBV korszakos megszólalását, amennyire az elmúlt években csak a Pains of Being Pure at Heart volt képes, és amibe Kevin Shields tavaly csúnyán, khm, belebukott.
Persze a fiúknak akkor is van mivel foglalatoskodniuk, amikor épp nem a shoegaze törvénykönyvből olvasnak fel hangosan: érdemes figyelni például az itt-ott erőteljesen J. Mascis-esen elkeseredett, elhagyott-a-csajom-jaj vokálokat; a néhol szintén a Dinosaur Jr. vezér gitártechnikáját idéző riffeket vagy a korai Sub Pop hangzás forrongó iszapförgetegének vonulását. Ezek a pillanatok ugyanis kétségtelenül emelik a korong vonzerejét (még annak ellenére is, hogy vagy csak elszórtan elkülönülve, vagy egyéb elemekkel összeolvadva fordulnak elő), és ugyanez elmondható a tagok dalszerzői zsenijéről, amivel a mű számos telitalálata alapján nincsen sok probléma. És bár számos recenzió kifogásként említi az egyéni hangvétel hiányát (ami igaz is), viszont a szerzemények és a megszólalás markánssága elegendő ellenszert biztosít a csorba kiküszöbölésére, így semmi sem szabhat határt egy kis időutazásra azoknak, akik 1991 és 1995 között mást sem néztek az MTV-n kívül.
83%