A Real Estate kedvelői számára nem tartogat nagy meglepetéseket a csapat harmadik sorlemeze, az Atlas azonban mégis ügyesen kerüli el az önismétlés csapdáját.

A Real Estate tagjainak mindössze három stúdióalbumra volt szüksége ahhoz, hogy egészen AC/DC-i magasságokba emelkedhessenek. A New Jersey-i együttes eddigi munkáiban ugyanis egy olyan, a végtelenségig újrahasznosítható zenei közlésmódra lelt, amire apróbb változtatásokkal egész karriert lehet építeni, és mint ahogy Angus Youngék tették és teszik azt a térdrugóztató hard rockkal, a jelenleg kvintettként működő banda is lényegében ugyanazt a formulát játssza már évek óta. Ez azonban egyáltalán nem jelent gondot: a csapat ugyanis leginkább a 80-as évek megunhatatlan, cérnavékony jangly gitárhangzását veszi egy kalap alá a kvintesszenciálisan külvárosi melankóliával, az eredmény pedig legalább annyira hat rendkívül hétköznapinak, mint teljességében elbűvölőnek – hisz’ a tagok saját szerény életvitelük megzenésítését legtöbbször tényleg elsőrangú popdalok formájában gyakorolják, melyek lehet, hogy nem a virtuozitás fellegvárát képviselik, roppant egyszerű és már-már bosszantóan közönséges értékrendjükkel mégis univerzálisan átélhetővé teszik azt, ami leginkább az életunt hivatalnokok öltözködési stílusával bíró zenészeket átjárhatja, miközben a New York béna kistestvéreként számon tartott Jersey utcáin baktatnak a tejfehér ég alatt egy mérsékelten szellős őszi/tavaszi napon.



A csapat életművének viszonylagos egysíkúsága mellett is nehéz lenne nem észrevenni azt, hogy a Real Estate albumról albumra mennyivel tisztább, makulátlanabb módon próbálta utolérni az abszolút nyugalmat és békés dallamokat keresztező atmoszféráját – a 2014-es Atlas pedig egy újabb lépés ezen az úton egy selymesre kevert, illékony megszólalással, amiben apró dobpuffanások és madárcsicsergésszerű gitártémák nyújtanak egy minden eddiginél kifinomultabb élményt. A hangzás polírozottságát pedig szerencsére a szerzemények segítségével sikerült még szuggesztívebbé tenni, mert bár nem mondanánk, hogy az együttes eddigi legjobb dalait vette szalagra, a ’09-es cím nélküli debütnél kiforrottabb, a két esztendővel későbbi Days-nél pedig egyenletesebb színvonalú lett a friss korong, melyen a számok egy hajszálnyit talán vesztettek poposságukból, ám ami egy összefüggő láncként még talán a csapat eddigi erőfeszítéseit is kenterbe veri. Azt ugyan némileg nehezményezhetjük, hogy a Wonder Years-hez vagy az All The Same-hez hasonló kiugró tuti slágert nem igazán találni, ám az Atlast épp az anyag egészébe beleolvadó részek miatt érdemes inkább egy 38 perces hangfolyamként, mintsem rövidebb epizódokra szelve fogyasztani. És bár a munka aligha lesz az esztendő legjobb lemeze, erőteljes légkörével és ügyes dalaival könnyedén lefoglalhatja a bánatos, kedveszegett gitárpopra fogékonyakat, akár napsütéses, akár borongós időben.