Szóltak, hogy írjak, mert március 15., talán te is emlékszel, de nem biztos, hogy dereng, mert tudom, volt ott egy kis unicum, mondjuk kettőnél többet hogy lehet abból meginni?
Te, Sanyi, szóltak, hogy írjak, rólad lehetőleg ne, ezért gondoltam, hogy hozzád címzem írásom, neked írom... na nem a dalt, hanem a zünnepi cikket, és én megtisztelve érzem magam, hogy hozzád beszélhetek. Oda a XIX-be, innen a XXI-ből. Kicsit hülye is a helyzet, mert te legszebb korodban is max. 26 voltál, én meg mindjárt betöltöm a 33-at, szóval elképzellek, ahogy villogó szemekkel, lobogó sörénnyel olvasod levelemet, s kétségtelen, hogy én 26 évesen max. hiúságban, tehetségben aligha vertelek volna meg. Mondjuk csajom több volt, talán ezzel kicsit húzhatlak, sőt, képzeld a házasságom is boldogabb, mint a tied, hogy végképp feltüzeljelek.
Te, Sanyi, szóltak, hogy írjak, legyen kicsit közéleti, mert az most jól megy (választások, tavasz, ünnepek), de ne legyen benne politika, mert hát érted. Nem? Nem... dehogy... nincs cenzúra, faszásan megvagyunk mi itt, nektek köszönhetően. Nem fél itt senkisem. Az állásukat sem féltik. A megélhetésüket sem. A családjukat sem. Az életüket sem. Mindenki rohadtul szabad, nincs félelem, figyeld csak meg, hogy kik és mennyien lájkolják a cikkem.
Hogy a tizenkét pontból mi lett? Az únió Erdéllyel meg Brüsszellel, az meglett, de régi ismerőseid már jönnek vissza vörös szőnyegek felett. Mondom, ne politizáljunk, Sanyi, ne húzd fel magad, hogy közbe mi történt, azt biztos mesélték a többiek. Gondolom Adyt, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt, Weörest személyesen ismered már, add át nekik üdvözletemet. Beszámoltak, úgy sejtem, részletesen, hogy mentek utánad a dolgok, de most hagyjuk, hogy Barguzin Világos, vagy Kossuth volt-e sötét (gagyi rímmel megfejelve:) nem akarom feltépni múltad izzó sebét.
Te, Sanyi, itt minden tök jó, nem bántom ezt a drága kis országot, gyermekkorom messzeringóját, mert nem kell ide kritika sem, legföljebb csak akkor, ha az egyiket tapossa, a másikat meg nyalja fel. Szóval jól állunk, mert ugye te is tudod, ha a nép nem ostorozza magát, akkor az ostor másnál van, de a tudjukkiről nem beszélünk, mert minek.
Te, Sanyi, beszéljünk inkább arról, hogy milyen jó ma költőnek lenni, hidd el, barátom – és ezt ne vedd bizalmaskodásnak –, többet olvasnak ma, mint régen. Ha itt lennél, imádnád, posztolhatnál a fácsén útijegyzeteket, twitteren küldenéd, hogy lehetőleg minden király még ma kapja be, instragrammon szelfiznél Arany Jocóval a Szigeten. Imádnád, biztos vagyok benne, főleg, amikor meghekkelnéd az oroszok lapjait Bemmel, más kérdés, hogy akkor most mi lennénk a Krím, de ezt is hagyjuk, jobb erről is inkább a ne.
Te, Sanyi, látod, szóval a költők, itt van mindjárt 11. Nem, nem fociznak, ismerem őket, másba nyomulnak, de szeretem, hogy kritikusak, meg ahogy és amit slammelnek, hát most ők se inkább, merthogy aktuál a versük, de nincs cenzúra, semmi ilyesmi. Profitorientált multicégek vannak, meg köztévé és közféra és közgép és közöny, de mondom, minden nagyon jó és szép itt, nektek köszönhetően, még azt is tudjuk, hogy mi az a győztes forradalom és a vesztes szabadságharc. Milyen, amikor a császár mindennel kurvára meg van elégedve.
Te, Sanyi, vannak ám máshol is magyar költők, például Vajdaságban, drámát írnak. Igen a színház, tudom, hogy vágod, szóval egyikük a barackfáknak olvassa fel drámáját, s közben a színházban párt lép fel, hogy miért? Ne kérdezd, nem hinném, hogy színház lett a politika és a poézis agrárium, csak így alakult, mert egyébként itt köztünk, magyarok között, minden egyre faszásabban megyen. Neked köszönhetően!
Mert, Sanyi, azért végül is rendes tőled, hogy leírtad azokat a verseket. Komolyan mondom, hálás vagyok értük. Háromszor olvastam az összeset végig tízévesen, és arra gondoltam, hogy hogy lehet, hogy ennyi nőt ismertél? Hogy lehet, hogy ilyen soknak ajánlottál verset, meg hogy ennyi helyen jártál, ennyiről írtál? Arra gondoltam tízévesen, hogy ha egy költő ennyi nőt ismer és ennyit utazik, akkor aligha lehet jobb szakmát találni. Bolond, ki nem poétává leend! Csak hát honfisors és honfibér, honfibú és honfidac, honfiság és honfiharc... Már azt is elfelejtettük, hogy miért vagyunk kárhozatra ítélve, nemhogy azt, hogy a kárhozat is csak egy képzet, s jól és szépen élhetünk egyetlen csettintésre. Most. De ezt nekem itt senki el nem hiszi, téphetem a számat hétről hétre. S hogy a költő akkor is szereti hazáját, ha szidja? Sőt, hogy attól épül a hon, ha van értő és értelmes kritika? Azt itt nem értik, Sanyi, magunkat tiporjuk a szarba.
Ezért is gondoltam, hogy írok neked, Sanyi, de úgy, hogy ne csak halld, hanem értsd is, tudd, hogy nem felejtettelek el, hogy sokat gondolok rád mostanában, és hogy – ne játszd a kemény csávót megint –, szóval, hogy te, Sanyi, hiányzol bazdmeg.
