Legutóbbi munkája óta nagy változtatásokat eszközölt a Metronomy kvartettje, a csapat új lemezének arculata amennyire meglepő, pont annyira üdvözlendő is.

A Metronomy 2006-os megjelenése óta talpraesetten vált egy széles látókörű, analóg és digitális hangszereket egyaránt alkalmazó eklektikus popegyüttessé, amely egyszemélyes szórakozásából egészen a négyfős felállásig terebélyesedett, albumról albumra egy újabb, mára már határozott kontúrral és jellemvonásokkal bíró arculatot kölcsönözve saját magának. Igaz, a formáció demokratizálódásának ellenére sosem volt titok, hogy a projekt kreatív szempontból az énekes/dalszerző Joseph Mount dédelgetett gyermekének tekinthető, ami eddigi három korongján a szervetlenebb, instumentális kompozíciókon, a zenekari megszólalásba történő átmeneten és mondjuk Real Estate-szerűen pasztelezett elektro/szofisztipop hangzáson keresztül jutott Nagy-Britannia egyik népszerű (és jelenleg épp a nagyobb áttörés küszöbén álló) csapatának pozíciójáig, ahonnan már csak egy jól eltalált friss anyag kellene ahhoz, hogy az elitbe is bebocsátást nyerjen– Mount azonban, úgy tűnik, inkább csinálja azt, amit szeret, mintsem azt, amit elvárnak tőle.

A Love Letters hallatán kicsit indokolatlannak tűnhet a formáció korábbi kvartetté bővülése, hisz míg a 2011-es The English Rivierán egyértelműen kitapogatható volt az organikusabb, többszereplős hangvétel, a három esztendővel később korong leginkább olyan, mintha egyes egyedül a csapatvezető szívügye lenne, amit összetevőit tekintve akár a többi tag nélkül is elkészíthetett volna. Az LL ugyanis a korábbi kitárulkozó, sokszor nyíltan táncolható hozzáálláshoz képest lényegében egy lefojtott singer-songwriter album lett, ahol a Metronomy minden eddiginél szolidabb hangszínre váltott, előtérbe helyezve a tényt, hogy ez még mindig Joseph Mount zenekara.  A megszólalás alapjában véve is igencsak szellős (óvatos puffogásokká szelidített dobhangokkal, higgadtan felvitt szintieffektekkel és érzelmesen gyámoltalan vokálokkal), a puha szobamiliő és a szerzemények gyengéden epekedő/kitárulkozó/örvendő mivolta pedig csak tovább fokozza az anyag személyes, befelé forduló hangulatát, mely az eddigi munkák tükrében könnyedén  betokosodottnak vagy lagymatagnak tűnhet, ám ami valójában korántsem az.

A Metronomy lemezeihez ugyanis idő kell, és ez a Love Letters-szel is így van. Hiszen, bár eleinte még nem szívesen nyúlnánk a nem egyszer dögunalmasnak tűnő dalokhoz, kellő belemerüléssel igenis érzékelhetőek az erényeik: a szerzemények szokatlan szelídségük ellenére is változatlanul rendben vannak, és a nyugodt megszólalást is csak azon makacs agybéli beidegződésünk miatt lehet kritizálni, mely szerint a formáció kizárólag olyan zenét gyárt, amire táncolni is lehet. Ma azonban ez már nem feltétlen igaz: a karrier tükrében a mű ugyanis leginkább olyan, mintha az énekes az eddigiekben nyakatekert táncmozdulatokkal és rikító ingekkel szerette volna meghódítani szíve választottját, most viszont rájött, hogy a sokkal romantikusabb, ha halványrózsaszín papírra, enyhén illatos tollal ír neki édes szerelmesleveleket. Ez a viselkedés pedig (mivel a rafinált szemléletmód és az ügyesen összetett dalok nem szenvedtek kárt) minőségileg korántsem lóg ki a Metronomy korábbi, némileg fogyaszthatóbb és eseménydúsabb munkái közül.

Ettől függetlenül sokaknak csalódást okozhat az album, amihez kétségtelenül asszimilálódni kell egy kicsit. Ha például a csapatról megszerzett információk hiányában képzeljük el korongot (kb. úgy, mintha egy ismeretlen előadó bemutatkozása lenne), sokan könnyebben találhatjuk izgalmasnak azt. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy nem egy sem múlttal, sem hírnévvel rendelkező együttest, hanem a brit szigetek egyik, gyakorlatilag mainstream befutás előtt álló produkcióját halljuk (mely 2014-es anyagával lényegében sutba dobta egyedi és évek óra körvonalazódó hangzását), igen egyszerű belátni a Love Letters bátorságát: a lemeznek ugyanis óriási tétje van, ez pedig, vitathatatlan pozitívumai mellett, így is elég izgalmassá teszi őt egy elismerő biccentésre.