Anglia egyik értékes új együttese tette tiszteletét hazánkban a New Beat meghívására, a TOY első budapesti koncertje pedig hozott hideget, meleget is.

Viszonylag rövid pályafutását ismerve a brit szigetekről származó TOY legénysége már most tele van roppant különös ellentmondásokkal. Nem elég ugyanis, hogy az évek során a nemzet egyik könnyűzenei éllovasának számító Horrors-tól való lopásai még nyilvánvalóságuk ellenére sem zavaróak, de az együttes egy olyan korban próbál 4-10 perces, odafigyelést igénylő, az egyszeri fülnek könnyedén sivárnak is tetsző szerzeményekkel hódítani, amely sokkal inkább a kompakt csomagolású, direkt popot részesíti előnyben a mélypszichedelikus, Krautrock-ködbe burkolt drog/shoegaze apátiával szemben. Ha pedig hozzávesszük, hogy a csapat még a két-három esztendős albumciklusok világában is volt olyan vakmerő, hogy első és második munkája között csak egy bő egyéves pauzát iktasson be, könnyedén beláthatjuk, hogy a tagok korántsem úgy értelmezik a sikeres könnyűzenei karrier fogalmát, mint legtöbben. Ez azonban aligha jelent problémát: csupán azt bizonyítja, hogy a társaságot saját határozott vágyai jobban motiválják, mint egy brit Top 5-ös kislemez, a brightoni formáció pedig ezzel szinkronban halad szemben az árral mind megszólalását, mind pedig viselkedésmódját tekintve.

Rokonszenves attitűdjét eddig muzikális érdekfeszítőséggel is sikerült társítani az együttesnek, mert ugyan azt nem állíthatjuk, hogy első osztályú termékre leltünk volna személyében, 2012-es öncímű első albumával példás módon szemléltette az introvertált gitárzaj, a kábultan bamba vokálok és a motorikos ütemvezetés közös metszetét, amit még annak ellenére is szívesen láttunk volna élőben, hogy a tavalyi második korong némileg noisetalanított személyessége érezhetően lejjebb helyezte a lécet. Azonban most, hogy megvolt a lehetőség a nagy megtapasztalásra, nem érezzük sokkal többnek magunkat a banda performanszának köszönhetően – igaz, sokkal kevesebbnek sem. A TOY ugyanis annak ellenére nyújtott egy közel semleges koncertet, hogy minden olyat majdhogynem tökéletesen reprodukált, ami lemezen az erényének bizonyult: a megrögzötten gépies tempó a helyén volt, a kopottas szivárványra hasonlító gitártenger is ömlött, és Tom Dougall énekes is pont úgy dalolt, mintha épp az ébredés és a reggeli kávé közötti álmoskás létsíkon tengődne. Valami mégis hiányzott az egész hajcihőből, ami annak tudatában is kissé lelketlenre sikeredett, hogy a kvintett a kiadványain sem mutat túlságosan élénk hozzáállást. Hogy ez egy kedvhiány sújtotta előadás vagy a csapat átlagos színvonalának lenyomata volt, azt csak több TOY-koncert tükrében lehetne megállapítani, önmagában analizálva azonban az első pesti műsor korántsem tűnt tökéletesnek, ugyanis talán pont azt a pluszt nem voltképes nyújtani, ami egy alapvetően jó lemezanyagot élőben még jobbá tehet. És bár még mindig
kényelmesebb abba belegondolni, hogy itthon már egy közönséges péntek estén is láthat az ember efféle, ha nem is esszenciálisan fontos, de mindenképpen figyelemre méltó előadókat, mint azon bánkódni, miért sántítottak egy-egy formáció a színpadon, azért mégis örültünk volna, ha egy kicsit feljebb görbül a szánk a Dürer-kertből való távozásunkkor.

70%