Bármennyire is szkeptikus vagyok a focival és a Péterekkel, Hanula írásai levettek a lábamról, aminek egyszerű az oka: túl jól – értelmesen, olvasmányosan, szellemesen – ír.

Gondban voltam ezzel a recenzióval, pedig ha csak a művet nézzük, nem lenne rá igazán okom: tudom, mit gondolok róla, ráadásul kifejezetten jó a véleményem. A gond oka egyrészt az, amit e könyv szerzője is megemlített az én könyvem kapcsán („Filmkritikus kolléga első regényéről ajánlót írni mérsékelten hálás feladat" – bár tegyük hozzá, én e sorokat elsősorban nem ajánlónak szánom, ld. fent), másrészt pedig... De erről később. Először is lássuk, kiről/miről van szó tulajdonképpen.

Hanula Zsolt Péter (aki nem azonos az Index Tech-Tudomány rovatának újságírójával, ellenben ismert filmkritikus, publikált többek között a VOX-ban, a port.hu-n, és ő az egyik alapítója A Hetedik Sor Közepe weboldalnak) a Praeben és Korunkban jelentetett meg szépirodalmi írásokat, majd megnyerte a Fiatal Írók Szövetségének kéziratpályázatát, ami lehetővé tette A fiúk nem sírnak című bemutatkozó novelláskötete megjelenését. Eddigi írásai és a vele készült interjú
alapján nem nehéz megállapítani, hogy a posztmodern irodalom híve, fontos témái az apa-fiú viszony és a foci, kedvelt írói – az előbbiek alapján nem túl meglepő módon – a kortárs magyar irodalom olyan jelesei, mint Esterházy Péter és Nádas Péter.

A poént (azaz hogy kifejezetten tetszett a könyv) már lelőttem, tehát elvileg nincs igazi tétje, ha megemlítem: számomra az előjelek nem voltak kedvezőek, részben, mert gondom van a magyar posztmodern sztárjaival, alias Péterek. Nem sok, de ahhoz azért elég, hogy óhatatlanul fenntartásokkal kezeljek bárkit, aki valami módon követendő példának tekinti az ő művészetüket. Aztán ott van még A fiúk nem sírnak krisztusi 33. oldala (mellesleg ennyi éves a kötet és a recenzió szerzője is), amely őszintén és kíméletlenül rögzíti, hogy a könyvbeli Hanulának hasonló – óhatatlan – fenntartásai vannak mindenkivel szemben, aki nincs benne, a mondjuk így, focis dolgokban. Csapatok, meccsek, közvetítés, szotyi, hülyebíró, „mi voltunk a jobbak, csak sajnos 12:1-re kikaptunk" etc. Nos, ez a téma valóban vízválasztó, még akkor is, ha én például egyébként szeretem a focit – mármint játszani.

Bármennyire is szkeptikus vagyok azonban a focival és a Péterekkel, Hanula írásai levettek a lábamról, aminek egyszerű az oka: túl jól – értelmesen, olvasmányosan, szellemesen – ír. Az első, címadó, egyben leghosszabb és talán legjobb írás (ami még ismerős is, fent volt tán valaha a prae.hu-n?) például egészen kiválóan foglalja össze egy bizonyos fajta apa-fiú kapcsolat bonyolultságát – még azoknak is bőven tanulságos és érdekes lehet, akik más viszonyban vannak a szüleikkel, de a többiek, azaz mi, szinte minden egyes apróságot értünk. Ebben az írásban Hanula kezei között az Esterházy-művek sokakat irritáló csapongása erénnyé válik, miközben a nyelvi játékok nem bizonyulnak sem fárasztónak, sem öncélúnak, a focis vonatkozásokat pedig éppen olyan mennyiségben tálalja, ami még a megrögzött laikus számára is elviselhető.

Hasonlóan erősek a rövidebb, jórészt négyes csoportokba rendezett novellák, és itt már érződik a szerző sokszínűsége is. A hang, a stílus többnyire ugyanaz, még a szereplők is gyakran visszatérnek a korábbi írásokból, de a műfaji paletta már szélesebb, változatosak a helyszínek és témák. Rossznak, vagy akár középszerűnek egyik sem nevezhető, igaz, a színvonal sem teljesen egységes: hol kiszámítható a csattanó (a Lapzárta esetében szó szerint), hol a poénok tűnnek ismerősnek (ha már Hanula korábban szóba hozta Monty Pythont: a Trubadúr című írás a L'art pour l'art társulat Csodácska című jelenetével mutat rokonságot), hol az nem világos, „mire megy itt a játék?" (ilyen, a leginkább talán életképként értelmezhető az 1989). Hanula talán nem minden esetben találja ki tökéletesen a novella alapjait (ötlet, fordulat stb.), viszont remekül használja az írói eszközöket, párbeszédei és karakterei egyaránt hitelesek és élők, kerüli a túlírást, jól szerkeszt, ügyesen ellensúlyozza az adott esetben komoly tartalmat a mindenkor játékos, ötletes stílussal. Jó és nagyon jó írások váltják egymást, tulajdonképpen bármelyikkel lehet kezdeni a kötet befogadását, nagyot nem tévedhet az olvasó.

És hogy ne csak fényezzem a kollégát, a zárásban visszatérek arra a bizonyos „másrészt"-re: miközben a kötettel – egészként és az egyes novellákkal is – kifejezetten jó viszonyba kerültem, a szerzővel kapcsolatban valami nem fér a fejembe, méghozzá az ízlésvilágával kapcsolatos következetlenség, ami nyomokat hagy a „művészi profilján" is. Művei és nyilatkozatai alapján nem nehéz levonni a következtetést, hogy Hanula hisz a „skatulya-rendszerben", magaskultúra–tömegkultúra kettősségében, és a maga részéről előbbire szavaz (így önmagát is ún. szépíróként azonosítja). Ehhez képest az írásai egyik legszimpatikusabb vonása a közvetlenség, a „ne akarjunk többnek látszani annál, amik vagyunk"-attitűd, amihez jól passzol a foci, a popzenei és filmes hivatkozások jó része is – szemben mondjuk Nádas és Rejtő Jenő finom kontrasztba állításával, ami a címadó szövegben kerül elő. Talán nem kéne ezen fennakadni (főleg egy elsőkönyvesnél), de azért említésre méltó, hogy hosszabb távon érdemes lenne feloldani ezt a finom ellentmondást – a közhiedelemmel ellentétben lelkesedhetünk egyszerre Az emlékiratok könyvéért és A három testőr Afrikában-ért, de ezt vállalni is kell, és nem billenhet az inga nyelve csak azért az előbbi felé, mert „komoly" műként hamar a „hivatalos" irodalom része lett.

Ennek tisztázására azonban Hanulának még bőven van ideje, és akármivel is rukkol elő legközelebb, érdemes lesz figyelni rá. A fiúk nem sírnak apró hibái ellenére is egy tehetséges író nívós és szórakoztató bemutatkozása, ami komoly reményekre ad okot a későbbieket illetően.