Természetes állapota a művészetnek, hogy egyszerűen csak megtörténik. Nem kell hozzá kapni semmilyen díjat, nem kell még csak különösebben nagy támogatás sem.
A díj, a támogatás inkább arról kellene, hogy szóljon – ha már valamiről szólni szeretne –, hogy a művész életben maradjon, és az általa már megtörtént művet eljuttassa a befogadóhoz. Miért? Azért, mert a művészet és az alkotás az, ami közelebb visz minket emberi mivoltunkhoz, amennyiben életünkbe forrasztjuk. Élet és mű éppen úgy egy, mint az élet és a művészet. Még a legegyszerűbb ember életében is felvillantja magát az alkotás nagyszerűségének lehetősége, és különösen kritikus pillanatokban a valóban megélt művészet igenis lehet nagy segítség. Vagy máskor, a kifinomult ízlés teheti még teljesebbé az egyébként is tökéletes pillanatokat. Amikor a világban eluralkodik a rangkórság, a képmutatás, az álszentség, a mű-művész, az ál-alkotás, mi mást tehetne a művészet, mint hogy beslisszan a szőnyegek alá, pincék mélyére, padlásterekbe, zakók zsebébe? Nem bujkál, túlél. Olyan helyeken és pillanatokban jelenik meg, melyekre senki sem számítana.
Különböző, itt most nem részletezendő, de jól megfontolt okokból nem szeretném leírni, hogy pontosan hol is jártam, amikor megnéztem a Tér Társulat legújabb versperformance-át, a Sárba hullott istenarcokat – Balaskó Jenő, Szabó Kisanna és Freund Éva verseit, amit Éva, Kisanna, továbbá Kovács Vera és Pénzes Olivér adtak elő. A versekhez Gábos Barna és Török Péter zenélt. Az egész előadás Freund Éva különös – légy-, vagy rovarszárnyakat idéző díszletei között zajlott. A kis terem teljesen megtelt, székeket kellett bevinnie magával a közönségnek, az egész műsor nem tartott tovább egy óránál.
Valójában mindössze annyi történt, hogy három ember felolvasott-elmondott néhány verset, egy lány táncolt, két fiú pedig zenélt. Mindez azonban a térbe és a jelenbe emelve, úgy ahogy azt csak a Tér Társulat tudja. Elfogult vagyok velük szemben, bevallom, de már annyi unalmas felolvasóesten jártam, amikor szerencsétlen költőket beültetik a nagy asztalok mögé, amely asztalok megtörik a versek energiáját, s az olvasók szendergő mimózává lesznek mire egy strófa véget ér, nemhogy egy egész vers.
Éppen ezért örülök, amikor határmezsgyén járunk, mert amit a Tér Társulat csinál, az már nem felolvasóest, és még nem színház. Egyetlen óra, közösen eltöltve, nem velem és nem veled, hanem versekkel. Szeánsz, szertartás, sámánnők által vezetett beavatás, amelybe a humor, a véletlen, a hiba éppen úgy belefér, mint a pillanat csodálatossága, vagy a szakrális élmény. A csönd ereje vadul dübörgött a szavak között, amikor a 2009-ben elhunyt, méltatlanul és gyorsan elfelejtett Balaskó Jenő Pára című versét szavalta Pénzes Olivér. Tudom, ő most nevetne rajtam, hogy így és éppen ezt emelem ki, de tényleg erős volt, amikor egy titkos helyen, szőnyeg alatt, füstös pincében, poros padláson, koszos zakósok között felhangzottak egy 1958-ban írott versnek azon sorai, hogy „aki a hősök legszentebb hitelét / üvegtörvényekkel félremagyarázza / ki embermilliókból üvegvárat épít / plebejus hitünket hernyóvá alázza / bolyhos hernyótesttel bizakodó lombunk / örökkön-örökké csúful agyonrágja / megszőtt üvegszállal petéit pólyálja / élő levelünket hálójába zárja: / mossad a sárba őket újra / hömpölygő haragos októberi pára." Mégis a vers is old, és a pára a vers végén a hálát mossa a pesti járdára. Éppen így oldás volt Balaskó versein a két kortárs és fiatal női hang, amellyel egyébként is ritkán találkozhatunk ilyen határozottan, mégis finoman artikulálva.
Miközben a kőszínházakért folyik a harc, az egész művészeti élet úgy, ahogy van, javarészt polarizálódott, és besorolt jobbra vagy balra, addig Budapesten verseket szavalnak titokban, és színházat lopnak lakásokba. Színházat? Bizony, és éppen a magánszféra. Magyarországon különlegesség számba megy sajnos még mindig, amikor a civil szféra, a vállalkozók támogatnak művészeket, irodalmat, színházat meg pláne. A MrSale Öltönybolt a József Attila Kör irodalmi Jakkendő díját tudtommal már támogatta, többször szervezett lakáskoncerteket, ám úgy tűnik, az üzlet munkatársai nem férnek a zakójukba, és képesek voltak meghívni a „legfüggetlenebb független színészt", Ilyés Lénárdot, akinek igen jól bejáratott, remekül választott darabját tekinthettük meg egy pesti vállalkozás irodájaként szolgáló lakásban.
Alessandro Baricco Novecento című műve sokak kedvence, és nagy kérdés, hogy Az óceánjáró zongorista legendája című film után lehet-e még ehhez hozzátenni? Lehet. Ha valaki látta már Ilyés Lénárdot az Algernon-effektusban (írásunkat az Algernon-előadásról itt olvashatod), akkor el tudja képzelni, hogy egyetlen kalap a díszlet, és minden szereplő egyetlen színész. Ilyés Lénárd szabadon, lazán, fesztelenül, mégis alázattal teremti meg nekünk a trombitást, aki az óceánjáró hajón megismert és megszeretett zongorista barátjára emlékszik vissza.
Miközben a pesti utcákon hazafelé sétálok, azon gondolkozom, hogy milyen jó, hogy szavalnak még verset, adnak még elő színházat szépen szőtt szőnyegek felett, füstös pincékben, poros padlásokon, és vannak még emberek rajtam kívül is, akik e városban ezekre az előadásokra dohányszemcsékkel zakójuk zsebében indulnak el.
