A helyszín: Budapest és Kijev. Az előbbi omladozó falain új világok születnek, az utóbbi utcáin sebesültek hevernek. A változó városképekért elég csak a szomszédba menni.
Persze, tudjuk, Ausztria, Szlovénia, a szomszéd fűje és hasonlók. A nyugat helyett most inkább Kijev felé nézelődünk (ahogy teszik ezt világszerte az elmúlt hónapokban). Ebben az összefüggésben az a váratlan és szokatlan helyzet áll elő, hogy a magyarok tényleg jobban teljesítenek. Szigorúan városképben, utcai művészetben és leginkább fotókban – semmi politika. De minél jobban? Jobban, mint az ukrán főváros. És tényleg jobban? Az értékítéletet közvetítő szócska szélsőségesen toleráns körökben könnyen különbséggé szelídül. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen (vagy bonyolultan) más.
Magyarországot Ukrajnától fizikailag csak egy országhatár választja el, a Mai Manó Házat a Robert Capa Központtól pedig csak az Andrássy út. Az előbbiben Czabán György képeit láthatjuk a magyar fővárosról (Budapest Bartóktól Banksy-ig), utóbbiban pedig hét magyar fotós felvételeit az ukrán főváros közelmúltjáról, a Forrongó Kijevről.
Mint jó szomszédokhoz illik, a lakók a liftben néha kedves szavakat vágnak a másik fejéhez: így viccelődik egymással Czabán György találó környezetben elkapott humoros graffitije és a volt ukrán miniszterelnök meztelen portréját tartó lány. Következő este viszont már a falon keresztül próbálják túlkiabálni a másikat: a budapesti utcákon megörökített csendéletek járókelői és a kijevi barikádok maszkos harcosai ordító különbséget mutatnak. Máskor (ha az érdek is úgy kívánja) a közeli lakók barátságokat kötnek, és összetett kapcsolatok alakulnak: így jutnak el magyar fotósok Kijevbe, ahol az ukrán tüntetőket fényképezik a hazai közönségnek.
Budapestről a polihisztor (filmrendező-író-fényképész) Czabán György szubjektív térképe tárul elénk a Mai Manó Házban. Különleges szögből elkapott utcai feliratok, graffitik, falfestmények, csatornafedelek kompozícióján keresztül mutatja be a sokszínű nagyváros hangulatait. Kisvakond a Rózsaszín Párduc kabriójában egy betontömbön, repülő léggömbök a tűzfalon, felakasztott próbababa egy bolt előtt – és persze mindez romokra építve, ami annyira nem is meglepő. A romok kreatív felhasználása ugyanis lassan hungarikummá válik: romkocsma, romkert, kicsit romos, de nagyon retró utcakép és persze a romokból építkező utcai művészet. Ezért (is) szeretik a külföldiek Budapestet, nekünk pedig a kiállítás fotói láttán életre kel a térkép: a színes falak mögül személyes történetek kerülnek elő.
„Sok lakója számára Budapest nem fontos. Nem fontos azért, mert az élet túl gyors, túl nehéz és túl szenvedélyes benne ahhoz, hogy életük vad jeleneteinek díszleteivel foglalkozzanak, észrevegyék részleteit, elmerengjenek színein, vagy elmélyedjenek izgalmas részleteiben, s gyöngyszemeket halásszanak ki azok közül. De így van ezzel a világ legtöbb más nagyvárosának a lakója is" – írja drMáriás (a másik híres magyar mindentudó) a kiállításról a kifüggesztett bevezető szövegben. És amikor ezt írja, még nem tudja, mennyire könnyen (ki)forgatható mondatokat vet papírra.
Vad jelenetek díszletei, izgalmas részletek és gyöngyszemek... Czabán György megfogja a kezünket, és segít abban, hogy meglássuk a szomszédos utcában földre öntött festéket, az összetört lépcsőket és a hibákban rejlő különlegességet.
Más észrevenni a szépségeket és más harcolni értük. A kijevi fotókon az omladozó környezet csak háttérként szolgál a képek szereplőinek. A felszedett utcakövekből barikádot emelnek, az ukrán zászlóval holttesteket takarnak le, a Majdan teret átszelő híd pedig tényleg emberi életek vad jeleneteinek díszlete lesz. A falat beterítő graffiti előtt maszkos tüntető tűnik fel, az emberek arcát a város pora és az elégetett gumiabroncsokról felszálló korom borítja.
És hogy áll össze az égetően aktuális kiállítás a forrongó témáról? „Tervezett spontaneitás" – hangzik a válasz a Robert Capa Központ pénztára felől. Tervezett is és spontán is. Találó ellentét. Hirtelen megvalósuló kiállításra és tüntetésből alakuló utcai harcokra egyaránt alkalmazható. Hol van az átmenet? A távozó Kötésben és a készülő Magyar Sajtófotó Kiállítás között félúton: 4 napban 70 fotó Ukrajnáról, 7 magyar fotóstól.
Aki nem látta a gondosan válogatott kijevi képcsokrot, könnyen összeállíthat magának egyet, ha körülnéz a magyar (hon)lapok oldalain. Színes biztosan lesz – az ukrán események sajtófotói ugyanis érzelmek széles skáláját vonultatják fel az örömkönnyektől a sírásra késztető borzalmakig. A szagosságot már nem garantáljuk. Ehhez a kijevi Majdan téren kellett volna a tömeggel együtt harcolni, kiáltani és lélegezni. Ezekről a pillanatokról beszélnek a kiállításon bemutatott fotók – kimerevítve, a falra szegezve és gyors egymásutánban kivetítve, a helyszínen készített hangfelvétellel kísérve. Ha mégis elvesztenénk a tájékozódási képességünket egy időre, a fotók mellett részletes kronológia segít visszatalálni a helyes útra és időre. Akár a történelemkönyvek lapjain, csak ijesztő közelségben.
Így utazunk egyik utcasaroktól a másikig, saját fővárosunktól a szomszédosig, közhelytől közhelyig. Mindenütt jó, de legjobb...
A Forrongó Kijev kiállítás március 23-ig várta a látogatókat, a fotók egy részét a cikkben és a magyar sajtó különböző felületein láthatjuk. Czabán György utcaképeit Budapest Bartóktól Banksy-ig címmel április 13-ig nézhetjük meg a Mai Manó Házban.A nyitólapi kép Földes András (Index) felvétele.
