Magánügyek, közügyek és a mások valaga. Tehet-e többet egy író annál, hogy ír? Politika, kultúra, politikakultúra – megjelent az Országházi divatok. Kukorelly Endre-interjú.
Úgy gondoltam én is és a kiadó is, hogy a választás előtt jobban érdekli az embereket ez a téma.
Mit keres az író a parlamentben?
Egyrészt vannak a magánügyek – család, szülők, lelki dolgok –, és vannak az úgynevezett „nem-magánügyek", vagy közügyek. Az irodalom és a kultúra az közügy, tehát egy író közszereplő abban az értelemben, hogy ha ő publikál egy folyóiratban, akkor valamilyen szinten belelép ebbe a köztérbe, ahol – úgymond – politizál, kicsit továbbtolja a dolgokat. Amit a közösségben teszel, az továbbtolja az ügyeket; ezt lehet tudatosan csinálni, de aki nem tudatos, az is csinálja. A legtöbb művész azt hiszi, hogy ő nem politizál. Dehogynem politizál, nincs az a lila költemény, ami valamilyen szinten ne befolyásolná a közös ügyeket. Aztán lehet odáig vinni, ameddig engem vitt a sors, hogy nem egyszerűen csak beszélgettem a közös ügyekről, hanem még be is léptem a parlament terébe.
Akkor ez íróként hitvallása is volt? Azt érezte, a köznek nagyobb szüksége van Önre, és kiterjesztette a tevékenységi kört?
Pusztán az történt, hogy belesodródtam ebbe a dologba...
Ezt sokszor mondja. Felkérték?
Felrimánkodtak.
Sok kellett hozzá?
Sok.
És mikor tört meg a jég?
Amikor meguntam. Hirtelen arra gondoltam, megnézném, milyen a kampány. Gondoltam, ez majd egy tapasztalat lesz; mintha arra kapacitáltak volna, hogy menjek föl a Holdra. „Minek menjek?!" Aztán: „Na jó, egyszer élünk, nézzük meg, milyen a Hold!"
A könyvben gyakran utal Mikszáthra, Jókaira, Asbóthra. Ezzel szeretné magát kimagyarázni, vagy csupán párhuzamot von a jelen és az évszázaddal korábbi idők között?
Nem szeretnék semmit sem kimagyarázni, nagyon örülök neki, hogy kipróbáltam ezt is, és hogy ennyi tapasztalattal gazdagodtam.
A könyv végén azt írja, „Nincs kegyelem, az úgynevezett nép nem olvas és nem megy ágálni az agorára." Miért úgynevezett a nép?
Mert úgy nevezik a népet. Nem szeretem ezt a szót, mert nem nép vagyunk, hanem emberek. A nép egy kicsit pejoratív. De az úgynevezett nép tényleg nem olvas, és tényleg nincs neki politikai öntudata. Ilyen nem volt soha ezelőtt. Az én mintám az a görög polisz, ahol az emberek kimentek az agorára, illetve azok is, akik nem tudtak olvasni, kimentek Dionüszosz színházába, hogy megnézzék kortárs írók darabjait. De nem azért, hogy villogjanak a kiskosztümben, hanem azért, mert benne volt a kultúrában az, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is. Benne volt a köztudatban, hogy a megtisztulás vagy a katarzis szükséges ahhoz, hogy jó legyen az élet.
A polisz közéletet jelent; aki a közéletben részt vesz, aktív vagy passzív politikát folytat. Önnel mi volt a helyzet?
Aki a parlamentben ül, az nem is tud nem aktív lenni, mert ha csupán a gombokat nyomogatja, azzal is aktívan cselekszik. Az aktivitásnak vannak fokozatai.
Van állami kitüntetése. Ma hogyan viszonyul az állami kitüntetésekhez?
Amíg képviselő voltam, addig szó sem lehetett arról, hogy ilyesmit elfogadjak. De az lenne jó, ha a kitüntetések nem államiak lennének, hanem szakmaiak. Jelenleg nincs magán-mecenatúra, a kulturát nem támogatják gazdag emberek, és az állambácsi csinál mindent, ha csinál.
Visszanézve arra a két és fél évre, amit képviselőként töltött, ma újra elvállalná, ha felkérnék?
Simán. Egy nagyon sajátságos tapasztalattal lettem gazdagabb, és egyfajta példát is mutattam a tekintetben, hogy tessék egy kicsit jobban részt venni a saját életünk rendezésében. Talán egy-két embernek el tudtam ezt jól mondani és rá tudtam venni pár embert, hogy ne köpjön, amikor azt a szót hallja, hogy politika.
Pár éve olvastam egy parlamenti felszólalását, mely szerint „egyesek hátsó felükkel fordulván padtársaik felé araszolnak a helyükre..." Ez egyfajta népbetegség. Ma is hisz benne, hogy lehet rajta változtatni?
Persze, abszolút. Régen, amikor még ment az, hogy hogyan kell viselkedni, kezet fogni, akkor ezt csak a felső tízezer tudta, csak ők jártak színházba. Ma mindenki jár színházba és mindenki bemutatkozik a másiknak, s ennek megfelelően van egy süllyedés a kultúrában. De például régen kiírták a villamoson, hogy padlóra köpni tilos. Mert akkor még evidens volt, hogy az emberek fogták magukat, és odaköptek a villamos padlójára, ha éppen olyanjuk volt. Ma már senki sem köpköd. Ez is mutatja, hogy a kulturálódás az egy nagyon lassú folyamat, de mégis azért egy kicsit mindig javul a helyzet. Tehát nem vagyok pesszimista.
