Április 12-én, a Fonó Budai Zeneházban tartja első szólólemezének bemutatkozó koncertjét az ismert népzenész, Szokolay Dongó Balázs.
Kiss Ferenc, Prima-díjas népzenész, az ETNOFON Records igazgatója így ír a lemezről:
Dongó „saját" népzenéje
Engedjék meg, hogy rövid ajánlásomat Kodály Zoltán ritkán idézett gondolataival kezdjem.
„A világ egyre jobban feltárul, s az egy népre szorítkozó művészet hovatovább értelmét veszti. A világzene megvalósulásához közelebb járunk, mint a Goethe képzelte világirodalomhoz.
... Az a kérdés, hogyan állunk inkább helyt a világzenében: egyéniségünk elvesztésével vagy megerősítésével? Azt hihetné valaki, annál jobb világpolgárok leszünk, minél inkább hasonulunk a világ hangjához, s lemondunk a magunkéról. Pedig éppen ellenkezőleg: a magunk ismeretében gazdagodva, elmélyülve, felvértezve több szavunk lesz a világhoz, mint volt eddig, mikor java erőinkkel jobbára nyomtalanul beleolvadtunk. Ezért biztosabban haladunk a világzene felé a csuvasföldön át, mintha egyenesen nyugatra mennénk."
(Az ÖTFOKÚ ZENE IV. füzetének utószava – 1947)
Még mai ismereteinkkel is lehetetlen ennél pontosabban fogalmazni. Kodály látnoki módon jósolta meg a civilizációs folyamatok jóval későbbi eredményeit, már közel 70 évvel ezelőtt is tisztán látva megmaradásunk esélyeit.
Dongó nem teoretikus megközelítéssel, hanem ösztönösen, saját zenei kísérletein keresztül jutott hasonló következtetésekre. Csak számára már Bartók és Kodály életműve is „csuvasföld", azaz a hagyomány része. Lemezének címe, a Privát népzene látszólag önmagának ellentmondó szókapcsolat. Az az érzésünk, hogy vagy a privát, vagy a népzene szót kellett volna legalább idézőjelbe tennie. A népzenét ugyanis nem lehet csak úgy egyszerűen privatizálni, mert az a lényege, hogy egy közösség használja. Dongó mégis pimaszul megtette ezt. Megtehette, mert amit a lemezen hallunk, azt csak ő tudja eljátszani. Ezért törődjön bele mindenki: jó ez a cím.
Hogy mi hallható a lemezen?
Bartók és Kodály 12 rövidke műve a parasztzene archaikus játékmódjainak alkalmazásával előadva, s ezen műzenei csúcsteljesítmények által ihletett saját, kortárs népzenei feldolgozások.
Dongó a klasszikus darabokat olyan természetesen és biztonsággal játssza népi hangszerein, mintha azokra íródtak volna. A tárogató, a furulyák, a duda, szaxofon hangjai nála hozzásimulnak a zongoráéhoz. A Bartók és Kodály műveit ihlető adatközlői felvételekből kiindulva, s megtartva az alkotók eredeti dinamikára és tempóra vonatkozó utasításait, ölelkezik a régi az újjal, a népi a műzenével, a tradicionális a korszerűvel, a spontán a komponálttal, a hagyományos díszítés az írott kottaképpel. Saját feldolgozásaiban pedig poétikus szépséggel, játszi könnyedséggel használja fel mindazokat az ismereteket, ami ma a népzenéről rendelkezésünkre áll.
Izgalmas, fajsúlyos, világraszóló kísérlet ez a lemez Dongótól és kitűnő társaitól!
Hallgatása közben eszembe jut, hogy Bartók 1911-ben – amikor már kialakult a parasztzenét is asszimiláló markáns stílusa, és a szakma maradi többsége egyre vehemensebben támadta –, néhány fiatal muzsikussal létrehozta az Új Magyar Zene Egyesületet a haladó, kortárs zenei törekvések istápolására. Eljátszom a gondolattal: micsoda művek születtek volna akkoriban, ha a szerzőknek ilyen készségű előadók álltak volna rendelkezésére, mint Dongó? S vajon milyen szerepet szánna ebben a társaságban Dongónak a Mester ma, ha élne?
S végül egy jó tanács a mainstream kedvelőinek is: Csinnadratta, ripityom! Érdemes meghallgatnotok!
