Egyik kedvenc fiatal előadónk rukkolt elő várva várt második lemezével, a Mac DeMarco aktuális munkája pedig noha elsőre csalódásnak tűnhet, valójában nem az.

Mac Demarco annak ellenére lett napjaink popzenéjének egyik legkellemesebb meglepetése, hogy személyiségi és muzikális jegyei nem számítanak nagy újdonságnak: a fiatalember által elővezetett édeskésen csilingelő gitárhangzás ugyanis már a 80-as években is jelen volt, szerzeményeinek visszafogott szobamivolta az Internet által lehetővé tett barkácshullámot tükrözi, szeleburdi/semmirekellő hozzáállása pedig egyértelműen a régebbre nyúló slacker szubkultúra maradványa. Az énekes-giáros-hülyegyerek esetében azonban a kirakós darabjai mégis sokkal egységesebb képet mutatnak annál, mint amit külön-külön elképzeltünk volna. Mivel a rendkívüli karizmával bíró zenész javarészt kifogástalan dalokban tolmácsolja egy igazi naplopó huszonéves szemléletmódját a webkettő idézőjelektől és poszt-poszt-poszt előtagoktól megcsömörlött korában, kompozíciói (melyek eddig a 2012-ben kiadott Rock and Roll Night Club EP-jén, illetve 2 című első rendes stúdióalbumán kerültek terítékre) egy viszonylag népes réteg lelkiállapotával voltak képes összecsengeni úgy, hogy egy alsónadrágban, a kanapén, a TV előtt töltött délután megzenésítésénél nem igazán törekedtek többre. És jól is van ez így: hiszen Mac DeMarco pont emiatt lett a lustaság pöcsös Dávid szobra, aki a mindenkiben rejlő nemtörődöm, fűszívó fiatalt kelti életre egy rakás hol könnyedén ficánkoló, hol pedig megnyugtatóan bizsergető szám segítségével.



A budapesti koncertje alkalmával még nekünk is interjút adó muzsikus második albuma a fiú könnyelmű viselkedése és látszólag problémamentes munkatempója alapján talán még tétnélkülinek is tűnhet, pedig tekintve, hogy ez már az illető harmadik lemezhosszúságú anyaga, akár egy szépen kibontakozó karrier növekedése vagy bukása is múlhat rajta. Ez utóbbitól azonban szerencsére nem kell tartanunk, mivel a Salad Days egy mindenképpen felderítésre érdemes korong lett, amit a némileg komolyabb arculat miatt kézenfekvő lehet egyfajta felnövésnek/beérésnek tekinteni - pedig ez nem igaz. Mac dalszerzői szempontból ugyanis nem mutat nagy előrelépést, így sokkal inkább hangulatában tér el az aktuális kiadvány az eddigiekhez képest, a napos tavasz-nyár tengelytől ezúttal a rezignáltabb, melankolikusabb vonal felé tendálva. És bár ez a valamivel nyomasztóbb, búsabb gyűjtemény talán nem férkőzi be magát olyan alattomosan az ember szervezetébe, mint mondjuk a 2 számai, az ebből fakadó enyhe keserűséget nagyban törleszti a tény, hogy az ifjonc második nagylemeze még ennek tudatában sem sikerült egyáltalán rosszul. Noha érezhetően kevesebb a két-három hallgatás után levakarhatatlanná váló refrén, és a jó pár szerzemény tempója is elég nagypapásra sikeredett, a hangsúlyosabban (de még nem eluralkodóan) alkalmazott elektronika kellően fejbe kólint egy-egy dalt (Passing Out Pieces, Chamber Of Reflection) ahhoz, hogy a DeMarco katalógus legjobbjai közé pakoljuk őket, és a hangvételben eszközölt változások is csak azt bizonyítják, hogy a lüke fiatalember sem akarja élete végéig ugyanazt a zenét nyomni. És bár előző művén a kanadai egy olyan kifejezésmódra lelt, amit legszívesebben a végtelenségig el tudnánk hallgatni, a Salad Days-t pont azért illeti dicséret, mert okosabban gondolkodik nálunk és tudja, hogy még mindig jobb előre nézni, mint hátra.