Elég idő telt már el a Liars feltűnése óta ahhoz, hogy ne várjunk túl sokat a formációtól, aktuális anyaguk azonban pozitívan cáfol rá a trió korára.

A Liars jelenlétét a könnyűzenében leginkább tizenhárom évvel legelső munkája, és jó nyolc esztendővel színvonalbeli csúcsperiódusa után, magyarul most lehet igazán értékelni. Az ezredforduló paranoiájában és az urbánus neurózis méhében fogant New York-i együttes ugyanis trendektől és koroktól függetlenül működik egy, az aktuális popmezőny képviselőinek eldobhatóságából gúnyt űző formációként úgy, hogy míg a legtöbb, a millenium környékén/után megszülető csapat mára vagy feloszlott vagy csökkentett vonzerejéből, addig az amcsi trió kb. 2-3 évente megjelenő albumain még most is olyan meggyőző színvonallal operál, ami, ha nem is biztosítja helyét a világ vezető zenekarai között, az első osztály előcsarnokába való bejutásához mindenképpen elég.  Ennél pedig nem is kívánhatnánk többet: a Liars anyagai összefűzve ugyanis egy logikus, érthető útvonalat tapostak ki a tudathasadásban szenvedő, olajsötét zajrock; a szénné égetett és feldarabolt törzsi poszt-punk, valamint a gépzsírral bekent, mérgezett elektronika között, alattomosan összeillesztgetve a XXI. század egyik hátborzongatóan kificamított, ám éppen ezért mély benyomás tevő életművét – melynek legfrissebb fejezete is hibátlanul passzol az összképbe.



Ha a legutóbbi korong, a 2012-es WIXIW esetében leginkább a Radioheadet tekintettük a ludasnak a Liars gépek felé történő pálfordulása miatt, akkor a Mess érkezésével talán a New Order lehetne a helyénvaló hivatkozási pont. Hetedik stúdióalbumán ugyanis az USA-beli hármas arra késztet minket, amire épeszű ember sosem gondolt volna: táncolásra.  Ideges IDM és nyomasztó neszek helyett ezúttal fulladt halálparti van terítéken, gótikusan klausztrofób ipari döngöléssel és figyelemfelkeltően tagbaszakadt, mégsem hivalkodó robotzenével, ami az indusztro techno és leginkább egy önmagából kifordult diszkólemez közös metszetét hivatott kidomborítani. A munka hallgatása közben egyszerre fedi fel magát a Depeche/NIN-közeli kormos kalapálás, illetve a Patrick Cowley féle korai Hi-NRG mecha-imádata, a két összetevő pedig a csapat enyhén tébolyult, fenyegető szürkeségével, valamint Angus Andrew nyugtalanítóan sipítozó/monotonul parancsoló orgánumával kiegészülve működik egy apatikus szeletelőgépként, ami először szétlapít, bedarál és felvagdos, majd csak utána ereszt el. A hatásos dramaturgia jegyében ugyanis (csak úgy, mint a WIXIW esetében), előrébb kerültek a keményebb, sokkolóbb számok, amik az alapvető csapásirányt jelölik ki; ezek után következnek csak az képet tovább árnyaló szolidabb, talán a két esztendővel korábbi munkát idéző, mégis nagyobb lendülettel bíró dalok - a végeredmény pedig összességében könnyen lehet, hogy még erősebbre sikerült, mint legutóbb. Ezt viszont nem elsősorban a fejlődőképességet és merész ambíciót mutató, ún. kirakat- vagy húzószámoknak köszönhető, hanem annak a két, látszólag funkciótlan szerzeménynek (Can't Hear Well, Left Speaker Blown) is, amelyek tán a korong legüresebb, mégis szép/megnyugtató/zsibbasztó perceivel bizonyítják, hogy a poposabb vagy hatásvadászabb darabok mellett a Liars akkor is kimagaslóan teljesít, ha csak néhány eszköz áll a rendelkezésére – és ez, főleg több mint egy évtizedes múlttal a háta mögött, különösen vakító dicsfénnyel ruházza fel a formációt.