Fontos-e az ügynökkérdés huszonöt évvel a rendszerváltás után? Ki lehet-e sajátítani a történelmet? Mi generálja az öncenzúrát? Az ügynök arcai – Horváth Sándor-interjú.
Egyelőre úgy néz ki, hogy a mindenkori hatalomé. De ez nem csak Magyarországra igaz. Az ügynökkérdés 1989 után lett fontos, ezért ahhoz, hogy megértsük, meg kell értenünk a rendszerváltásról folytatott vitákat is. A jelenkortörténet-írás gyakran szembesül azzal a problémával, hogy abban az értelmezési keretben látja a közelmúlt történéseit, amit a politika időnként megszab neki. Ez a probléma Magyarországon most különösen éles, hiszen az elmúlt fél évben öt olyan intézmény is létrejött, ami a közelmúlt másfajta kutatását tűzte ki célul. Hosszú távú kutatási programokat vagy nagy példányszámban kiadott könyveket többnyire nem a piac finanszíroz, hanem az állam. Így az, hogy kié 1989, folyamatosan változik, mert a mindenkori hatalom igyekszik azt kisajátítani. A magyar családok emlékezete szintén nagyon önellentmondásos módon működik. Gyakran elsikkad annak a problémának a megértési kísérlete, hogy sokan nem kényszerből mentek május elsején felvonulni, hanem mert azt gondolták, hogy az egy jó dolog. Miért tudott a kommunista hatalom populista módon támogatókat szerezni olyanok köréből is, akiket nem kényszerített erőszakkal?
A megosztottság hasonlóképpen volt jelen a társadalomban, mint ma?
Nem innen közelíteném meg a problémát, hanem a kommunikáció felől. A most készülő könyvemhez nemrég írtam meg a gyűjtőfogházról szóló fejezetet, amely 1948-1950 között játszódik, amikor a rendszer is egyre szigorúbb lesz. A foglyok közötti kommunikációt majdnem olyan szigorúan büntették, mint a szökési kísérletet. Minden olyan rendszernek, amely uralni próbálja a kommunikációt, az elsődleges célja, hogy a nyilvánosságot száműzze. A kommunista korszakban baráti társaságokban is csak jelzésszerűen lehetett kommunikálni bizonyos kérdésekről. Például a Kádár-korszakban '56 említése kabarétréfának számított. Ha az emberek nem kommunikálnak szabadon, az eltérő véleményeket sem tudják ütköztetni; csak erőből és érzelemből politizálnak. Ha nincsenek olyan civil társadalmi közegek, ahol bizonyos közösségek próbálják megőrizni az autonómiájukat, akkor halálra vannak ítélve. Ha beleszokik az ember, hogy bizonyos dolgokról nem kommunikálhat szabadon, onnantól kezdve egy vitában szavak helyett csak jelszavak és lózungok lesznek, erő és érzelmek, nem racionális érvek.
Ezt a kommunikációs gátat a kényszer szülte, vagy az egyén kényelme és felelőtlensége?
Az ember hajlamos elsajátítani az öncenzúrát.
Kitől?
A környezetében lévő emberektől. Ha azt látja valaki, hogy a szomszédja kritizálja a rendszert, és ezért lecsukják, természetessé válik számára, hogy bizonyos dolgokat nem mond, mert gyerekei vannak. Mint az önmaga farkába harapó kígyó. Maga a besúgórendszer egy folyamatos kommunikációként is felfogható a társadalom tagjaival. Elég sajátos formája, hogy nagyon sokan nem is kényszerből jelentettek, hanem önszántukból, hazafias alapon. Viszont az, hogy ennek az elvárásnak megfeleljünk, folyamatos kommunikációs zavart idéz elő, ami egy modern államban állandóan jelen van. Ebből fakadóan a hatalom visszacsatolása is hamis, és a kommunikációs folyamat összes résztvevője hamis szövegeket gyárt. Annyira meg akarnak felelni felfelé, hogy a végén már nem tudják, mi történik körülöttük.
A társadalomnak, vagy inkább csak a történészeknek van arra szüksége, hogy az ügynök-ügyeket felfeszegessük? A kultúránkban jelent bármilyen változást, ha ezzel foglalkozunk?
Ami ebben a kötetben le van írva, az reprezentálja, hogy jelenleg Magyarországon ezt a kérdést szakmai alapon a történészek hogyan látják. Erre azért is szükség van, mert számtalan olyan intézmény jött létre, melyek kétségbe vonják a történettudomány jelenkortörténet-kutatásban elért eredményeit, és megpróbálják befolyásolni a múltról szóló közbeszédet, ami rendszeresen sikerül is. Az ilyen kötetek talán változtatnak ezeken a dolgokon.
Milyen hatása lehet a könyvnek?
Természetes, hogy egy ilyen könyvtől nem indul be a kommunikáció a magyar családokban arról, hogy milyen volt, amikor a nagypapa belépett a pártba, és ezért milyen lakást kaptak. Korlátozottak a hatás lehetőségei. Ezek a dolgok nagyon lassan kerülnek át a közgondolkodásba. Viszont azt remélem, hogy legalább az egyetemisták és a történelem iránt érdeklődők körében egy információáramlási problémát megold. Választ kapunk például arra, hogy ezeket az aktákat miért kutatják ma már másképpen, mint ahogy azt a politikusok szeretnék, vagy hogy miért van ellentmondás a politika által generált és a történészek által preferált szakmai intézmények között. A komolyan vett társadalmi párbeszéd mindenki számára fontos – még ha ez naiv mondatnak is tűnhet.
Ez a könyv az egykori ügynököknek is szól?
Nem sokan élnek már, de az ügynököknek és a párttagoknak is szól, igen.
Fel lehet azt dolgozni, ha valaki egykor ügynökként tevékenykedett?
Ebben ez a könyv nem segít. A történelemtudománynak vannak olyan szabályai, hogy bizonyos, múltban keletkezett szövegek alapján mondunk véleményt. Arról, hogy mennyire lehet feldolgozni az ügynökmúltat, elég kevés dolog szól. Ha belegondolok abba, hogy azok a közismert személyek, akikről kiderült az ügynökmúltjuk, hogyan reagáltak - akkor sajnálom őket. De nem azért, mert jelentéseket írtak, hanem azért, ahogyan erre reagálni tudtak. Egy nyitottabb kommunikáció, ami már a társadalomból fakad, nagyon sokuk számára kezelhetőbbé tette volna a kérdést.
