Oszvald Marika Jászai Mari-díjas színésznő, operetténekes negyven éves pályafutása során először lépett brassói közönség elé művésztársaival.
Egy népszerű szubrett, Halasi Marika és egy nagyszerű bonviván, Oszvald Gyula gyerekeként látott napvilágot. Hogyan befolyásolta ez színészi pályafutását?
Tulajdonképpen csak előnyt jelentett, semmi hátrányát nem tapasztaltam. Teljesen átlagos, szeretetteljes család volt a miénk, abszolút normális életet éltünk. Amikor elmentek a szüleim a színházba, én is mentem velük, részt vettem a próbákon, megnéztem az előadásaikat. Már egész pici koromban ösztönösen szívtam magamba a színpadi tudást. A-tól Z-ig ismertem az operákat és az operetteket, olyannyira, hogy felnőtt koromban jóformán már nem is kellett tanuljak. De kivártam a felnőttkort a szerepléssel. Azok, akik nem élik meg valamiért a gyerekkorukat, hamar kiégnek. Ennek tudatában gondolták a szüleim, hogy a gyerek az legyen gyerek, játsszon és tanuljon. Ezért nem voltam én gyerekszínész. De nem bánom, ez így volt jó, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy lesz-e az emberből valami.
Önről mikor derült ki?
Bár már pici koromban lehetett látni rajtam, hogy alkalmas vagyok, − mert azért az ember természete is kell, hogy passzoljon ehhez a mesterséghez −, ez egy hosszabb folyamat volt. Közgazdasági szakközépiskolát végeztem, hogy legyen egy biztos hátterem, hisz nem elég a tehetség, sok mindennek össze kell jönnie a kitartás, a szorgalom és az empatikus készség mellett ahhoz, hogy valaki a színészi pályán érvényesüljön. Elmentem egy évre Szegedre, ahol a szülők nélküli létezést tanultam, akkor bontogattam a szárnyaimat. Utána felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakára, ahonnan rögtön vittek minket az Operett Színházba kisebb szerepek eljátszására. Játszottunk, és élveztük. Lassan belerázódtunk. Nem az volt, mint most, hogy 16-17 éves korban felkapnak valakit, nagy sztárt csinálnak belőle, utána pedig magára hagyják, hanem folyamatosan egyengették az utunkat. Eleinte harmad-, majd másodszereposztásban játszottam, és csak azután jöttek a főbb szerepek, miután látták, hogy lehet rám építeni. Minden szerepben kellett bizonyítani, és ha ez megvolt, akkor kaptuk a következő lehetőséget. Így haladtam lépésről lépésre előre.
A Színházi Adattárban a színházi bemutatóinak száma 80. Mennyire pontos ez az adat?
Fogalmam sincs. Ezt most hallom először. Meglep. Azt hiszem, operettben nem rossz ez a nyolcvan. Filmekben is szerepeltem, meghívtak egy-két kisebb figura megformálására, de nem voltak ezek jelentősek. A minap is néztem egy régi filmet, a Bástyasétány 74-et (Gazdag Gyula filmje, a híres szocialista operett nyomán készült groteszk komédia, amely tíz évig várta a dobozban, hogy bemutassák. Hősei operettfigurák, akik fellázadnak kiagyalóik, az operettszerzők ellen – a szerk.), melyben játszottam, de szinte észre sem vettem magamat. Nem tartom sokra a filmekben való közreműködésemet. Televíziós műsorokban gyakrabban szerepeltem.
A Barátok közt forgatásaira hogyan emlékszik vissza?
Nagyon jó volt. Az egy teljesen másfajta tevékenység, mint amit addig csináltam, ezért is találtam annyira érdekesnek. Még mindig van bennem kalandvágy, úgyhogy szerettem azt csinálni.
Múlta-e valaki fölül az édesapja dicséretét, aki úgy fogalmazott, hogy Ön „istenadta tehetség”?
Tulajdonképpen nem. De az nagyon-nagyon nagy boldogsággal tölt el, hogy azáltal, hogy az emberek visszajelzése mindig jó, sikeresnek érezhetem a létezésemet. Azt is apukámnak köszönhetem, hogy nem szálltam el magamtól. Volt ennek a dicséretnek ugyanis egy második része is, amit szintén igyekeztem mindig szem előtt tartani: „...de nem tehetsz róla.”
Mit gondol, az operett műfaja miért örökzöld?
Azért, mert olyan dolgokról szól, amelyek nem mulandóak. A szerelem, a játékosság, a vidámság jellemző erre a műfajra, amelyek mind-mind olyan érzelmek, amelyeket mindenki átél. Kinövünk a gyerekkorból, amikor mesékkel mozgatják a fantáziánkat, de aztán a felnőttkor problémái beárnyékolják ezt a képzelőerőt. A felnőttek elveszítik azt a képességüket, hogy olyannak lássák a világot, amilyen lehetne. Pedig az ösztönzően hathatna rájuk. De amikor bejönnek az emberek két és fél-három órára a színházba, felüdül a lelkük. Az operett felnőtteknek szóló gyönyörű mese, szép zenével, jó mozgással és jó színjátékkal. Ez a feltöltődés pozitívan hat az emberek közérzetére, mert az előadás során felfedeznek olyan dolgokat is, amelyekkel napközben nem foglalkoznak. Az operett tehát nem más, mint egy mesés varázslat.
A szubrett karakter a civil életben is jellemzi Önt?
Alapvetően igen. Bár van azért egy komolyabb oldalam is annál, mint amit a színpadon lát a közönség. De a vidámság, a humor szeretete és az önirónia a magánéletemben is fontos szerepet játszik.
