Építésznek tanult, ma mégis a magyar népzenei élet egyik legismertebb alakja. Mit jelentett a folklór negyven évvel ezelőtt, és hogy él tovább most? Sebő Ferenc-interjú.
Elég fiatalon, Székesfehérváron az általános iskolás éveim alatt kezdtem el csellón és zongorán játszani a helyi zeneiskolában. Amikor Pestre költöztünk, felhagytam a zongorával, de a csellózást folytattam. Később, a Műegyetemen töltött éveim alatt az egyetem szimfonikus zenekarában csellóztam, itt találkoztam Halmos Bélával, aki brácsán játszott. 1967-68-ban termelési gyakorlatok és különböző szervezett kirándulások során rákaptam gitározásra: a barátaimmal aktuális slágereket játszottunk, Szörényi-számokat, illetve különböző akkor divatos rockbandák dalait tanultuk meg.
Hogyan találkoztál a népzenével?
Fiatalként minden nyáron Kelet-Németországba, Drezdába jártam ki nyelvet tanulni. Egy családnál laktam, és volt ott egy barátom, aki gitározott. Ő kezdett el először tanítani. Esténként német népdalokat játszott, amiket hamar megtanultam tőle. Később az egyetemi évek alatt részt vettem egy nemzetközi régészeti táborban, mellyel kiválthattuk a kötelező szakmai gyakorlatunkat. Az Aquincumban megrendezett eseményre rengeteg országból érkeztek fiatalok, köztük bolgárok, szerbek, lengyelek, németek. Ők a közös munka során sokat énekelték saját népdalaikat, mi Halmos Bélával azonban nem tudtunk egyet se. Nagyon elszégyelltük magunkat, és felbuzdulva az eseten, elkezdtünk keresgélni. Nem sokkal később jött a Repülj, páva! népdaléneklési verseny a Magyar Televízióban, ahova Béla nevezett be minket. Gitárral kísért, feldolgozott népdalokkal indultunk a versenyen, nem kis feltűnést keltve ezzel. Akkor a gitár az elit szemében a megvetendő huligánok műfaja volt, a „szent" népdalt nem lehetett így meggyalázni. Blaszfémiának számított, amit csináltunk, kaptunk is elég negatív kritikát, de persze akadtak olyanok is, akiknek tetszett a produkciónk. Aztán később nem is ezekkel a dalokkal lettünk igazán ismertek, hanem a megzenésített József Attila-versekkel, melyeket Berek Kati be is épített az Egyetemi Színpadon játszott József Attila-műsorába.
Ezek után nem sokkal alapítottátok a Sebő-együttest?
Igen, ekkortájt kezdett kialakulni az állandó zenekar, Koltay Gergő, Éri Péter és Sebestyén Márta csatlakozott hozzánk – innentől kezdve elkezdtünk népdalokat is énekelni, Zolnay Pál pedig költészetfilmeket csinált velünk a Duna-menti népek költészetéről. Engem tett meg zenei szerkesztőnek. A filmek kapcsán rengeteg román, bolgár, szerb népdallal ismerkedtünk meg, és eszünkbe jutott, milyen jó lenne ezeket lefordítani magyarra, mert a népdal lényege, hogy érthető legyen. Így lett aztán egy saját repertoárunk ebből is.
Hogy jutottatok el a széki népzenéhez?
Sárosi Bálint előadásában találkoztunk először ezzel az irányzattal, és azonnal elhatároztuk, hogy ezt meg fogjuk tanulni. Bélának hegedűsként sokkal könnyebb dolga volt, mint nekem a gitárral, de rövid próbálkozás után rájöttem, hogy nem is tetszik a gitár hangzása. Idegen volt ettől az új világtól. A hegedű, a kontra és a bőgő szétválaszthatatlanul együtt zengtek, így hát innen jött az ötlet, hogy megtanuljak brácsázni. Hamar szereztünk egy kiselejtezett darabot, amin azonnal elkezdtem gyakorolni. Béla megmutatta a fogásokat, és nem telt el sok idő, máris új repertoárral tudtunk színpadra lépni. Akkoriban nagy újdonságnak számított, ha valaki megtanulta a széki népzenét. Senkinek nem jutott eszébe ezzel foglalkozni, még a legnagyobb szakemberek közül sem. Egyedül Martin György, táncos volt, aki már 20 évvel ezelőtt mondogatta, hogy ezt lehetne használni. Elmentünk hozzá anyagért, ő pedig látta rajunk, hogy tanulni akarjuk, de azért ránk pirított, hogy tanuljuk meg rendesen, különben nem fogjuk élvezni. A néptánc is ugyanolyan tánc, mint minden más, meg kell tanulni rendesen.
Mit gondolsz a mostani, népzene iránti egyre nagyobb érdeklődésről, beleértve a Fölszállott a pávát?
Szerintem a mostani, népzene iránti érdeklődés egy tipikusan városi jelenség, egy bizonyos polgárosodás jele, én legalábbis ebben bízom. Egy egészséges polgári öntudat része, de mindenképpen számolni kell azzal, hogy ez nem a népművészet továbbélése. Régen, főleg vidéken az emberek egy nagy közösséget alkottak, együtt dolgoztak, ugyanazt az életformát élték, és egyforma volt az értékrendjük is. Ez ma már nincs így. A társadalom atomizálódott, és ugyan az emberek éreznek nosztalgiáit, de ez nem jelent újjáéledést. Ma az emberek magukra vannak hagyva, mindenkinek magának kell törődnie a lelki egészségével, és saját magának kell összeszednie azokat a dolgokat, melyek megmaradtak a népi kultúrából. Például a kommunikációs eszközöket. Hiszen a kommunikáció nemcsak beszédből és mutogatásból áll, hanem a zene és a tánc is beletartozik. Aki erről lemond, csak gombokat nyomogat és elfelejt beszélni, az beteg emberré válik. A népzene egy olyan dolog, amit a mindenkori társadalom kitermelt magából, átvett az őseitől és a maga képére igazította. Kommunikációs eszköz volt, melyet a gyerekek elsajátítottak, és képesek lettek arra, hogy a szövegeken keresztül fejezzék ki érzelmeiket és a dalokon keresztül kommunikáljanak. Mindenki hozzájutott a költészet lehetőségéhez. Nem bebiflázott szövegeket mondanak el, és engem ez az, ami érdekel a népzenéből.
Hogyan élhet tovább a népzene városi környezetben?
Fantasztikusnak tartom, hogy létrejött egy ilyen városi mozgalom. Manapság sajnos ritkaságnak számít, hogy fiatalok részt vegyenek ebben. Azt gondolom, hogy mi, magyarok vagyunk a legérdekesebb helyzetben, hiszen nálunk az összes európai hagyománynak nyoma van. Sokszínű rétegződésben maradtak fenn a különböző vonatkozások. Itt egészen mások a feladatok, mint vidéken. Nagyon izgalmas lehet, amikor a városi mozgalom jut el a falura, vagyis visszatér a gyökerekhez. Nem elzárkózás, hanem egyfajta kinyílás bontakozik ki ezen a kezdeményezésen keresztül.
A táncházmozgalom már a kezdetekben egy nagyon jó szellemű dolog volt, mely nem zárta el az ide látogatókat a másféle impulzusoktól. Ez egy jó vonal, amit érdemes erősíteni, és folytatni. Negyven év távlatában talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy amikor átmentünk Szlovákiába forgatni az ott elindult szlovák táncházakban, többekkel interjúztam, akik elmondták, hogy 10 éve járnak át hozzánk Magyarországra, mert úgy látják, hogy ami itt történik, az nagyon jó dolog. 1920 óta nem hangzott el a Kárpát-medencében olyan mondat, hogy a magyarok valami olyat csinálnak, amiben követni kéne őket.
