Úgy tűnik, szükség van rá, hogy így tavasz-tájt, amikor a várva várt meleg és zöld és új megjön, elmajszoljuk a sonka-tojás-torma-kalács mellé az újjászületés-témát is.
közismertekhez ezeket mondám a legszomorúbb
hogy én sem tudtam lábatok előtt az utat
kikövezni"
Kányádi Sándor: Feltámadás utánMár megint korán kezdik a felhajtást. Már megint csak kiraknak a polcokra a csokitojás és a plüssbirka közé. És mint minden évben, megint a bárányé a főszerep. Hol van itt az egyenlőség, hol a testvériség? Egyenlő legelőt, szabad polcot, nívós birkaiskolát a nyulaknak is! És Magasságos Nyúlkalap, ki volt az a széltoló, aki kitalálta, hogy én tojást tojok? Elhiszem én, hogy az emberek agya furcsán működik, különösen, ha tömegesen vannak együtt. De tojást? Van azért önkritikám, kérem. Fürge vagyok és életrevaló, de vajon a nyúl vagy a tojás volt-e előbb, tisztelt olvasók? Egyáltalán – hogyan jövök én a képbe? Furcsa srófra jár az agyuk ezeknek a simabőrű-simaszájú alakoknak, néhány száz évenként újabb badarságot találnak ki. Bár a bárány legalább nem tojik tojást. Ezek a jó németek szépen félrehallották a tojást tojó gyöngytyúkot és a nyulat. Nem mondom, nem rossz a középpontban lenni, a gyerekekkel sincs bajom, amíg simogatnak, vagy a felnőttekkel, akik meséket költenek körém, bölcs, játékos vagy éppen vicces alaknak állítanak be – de mikor a nagy ünneplés végén mégis csak én rotyogok a serpenyőben, az már más répa.
A húsvét ma alapvetően (vagy, némi iróniával, ha megengedik: eredetileg) a keresztények ünnepe. Hosszan taglalhatnánk, hogy miért is különös egy Isten halálát és feltámadását ünnepelni, amikor mi látszólag feltámadástalanul élünk és halunk meg; de végül is ünnepelni mindenkinek kell, akkor meg már csaknem mindegy, mit találnak ki. Az ünnep tagolja az életet, a gyermek születése, a házasság, a halál „kéznél vannak", ezeken a legtöbb ember átesik, meglehetőst üres és instabil volna az élet események, ciklusok és évszakok nélkül. Az emberek fantáziája sok szempontból végtelen, nem véletlen, hogy annyit töprengenek ezen az égi-földi, élet-halál dolgon, akár akarják, akár nem. Hiszen bár porból lettünk és porrá leszünk, mondja a Hamvazószerdán a papjuk, azért van a látható anyag mögött egy s más. Ezt még régebben is tudták az emberek, amikor még nem a Jézus Krisztus jött el, csupán antropomorf istenek. Nem dísznek találták ki avagy érzékelték őket. Igaz, mostanában becsukják az érzékelő csápjaikat, és ügyesen elkábítják magukat ember-telen sok kütyüvel, programzsúfolással, pénz hajszolásával – aztán csodálkoznak, hogy elfelejtettek kiegyensúlyozottak lenni. Legeljenek csak egy napig egy szép réten, rögvest áttevődnének a hangsúlyok!
De, hogy szavamat ne felejtsem, mióta világ a világ: mindig leszállt az égi a földre. S hogy azután – talán a találkozásából fakadó trauma következtében – föláldoztak valamit, ezt sem most találták ki. Tessék csak figyelni egy világrésszel és pár ezer évvel nyugatabbra, az amerikai kontinens derekán például a 'mindennapi napunkat add meg nekünk ma' fohász mellé beraktak azok pár emberáldozatot is, biztos, ami biztos, keljen fel az a folyton lebukó fény-és gázgömb-istenség. A másik irányban, ahol tonnányi istenük van a hinduknak, ott is megtestesült a világ fenntartója, nem is egyszer, aztán alkalmasint lett is körötte hajcihő, armageddon, ragnarök. Ó nem, az amott északon volt, ott is jó pár napig függött az öregisten a világ fáján, a fél szemét szó szerint odaadta a mindentudásért, aztán annak is káosz lett a végén, azóta sem igen hallottunk felőlük (és ezek szerint már egy új világban élünk). Egyiptomban amaz holtak urává váló istent tépték össze és támasztották fel úgy-ahogy, már ha hinni lehet a legendáknak. Aztán a választott nép (bár végeredményben mindannyian azok vagyunk) és a Pészach ünnepe, ott az elsőszülötteket öldöklő angyal kerülte el a zsidókat, s ők imígyen az egyiptomi húsosfazekak melletti kárhozatból való szabadulást ünneplik. Ez is újjászületés. Soroljam még? Úgy tűnik, időről időre meg kell újulni, újjászületni, s talán nemcsak az isteneknek. És az jár jobban, aki nem a húsos fazékban végzi. Vagy ki tudja.
Mert ott van a Jézus Krisztus, aki először is nem átallt megtestesülni egy istállóban, szűz leánytól, és aztán a férfiúi virágkorában hagyta magát megölni, puszta szeretetből. Hogy ő aztán nem ragad kardot, elmondta, amiért jött: hogy az Isten igazán szeret minket. Utána már meghalhat, három napig az alvilágot járta ő is, és most már megváltattunk. Ingyen. Ingyen? Azért mert szeret – minket? Hogy is van ez? Ki fizet végül és miért?
Minden olyan kép-zavaros: én termékeny vagyok, egyes fajtáim fészket raknak, a tojás viszont maga a tökéletlen tökéletesség, az élet, de még zárva van benne a jövő, a nagyon is törékeny, szerethető. És ott a bárány, aki szintén ártatlan, törékeny, aztán paff, levágják, hogy a sok koplalás és önkéntes böjt után legyen végre szilárd táplálék, legyen végre hús. Ezért ölnek, a húsért? Az ételért – az életért? És pont bárány, az ártatlan, aki elnémul kivégzői előtt... Fel nem fogható mindez emberi ésszel. És itt a lényeg – hogy ha nem lehet mindent megérteni, és akkor talán jobb is misztériumban hagyni. Ám ő, XY (helyettesítsünk be tetszőleges nevet, például a sajátunkat), aki szorgosan építi Bábel tornyát, azt hiheti, hogy mindent tud. Viszont alkalmasint nem érti azt, ami kívül esik a racionalitáson.
Én pedig, az irracionalitás apró példánya, mostanra visszavonhatatlanul bekerültem a húsvéti ünnepkörbe, tulajdonképpen megtiszteltetésnek is vehetem. Bárány, tojás, fészket rakó nyúl; nincs okom panaszra, én tojom az új életet tavaszonként, és ezzel már majdnem az ember magasára jutottam. Bár én legalább tudom, hogy ez még bőven nem bábeli magasság, legfeljebb kisebbfajta zűrzavar. És azért érdemes lenne még egyszer megnézni, mi is ez a hús-vétel valójában. Hogy mi értelme van az egész élet-halál-s újra élet dolognak. Végül is meglehetnénk húsvét nélkül is, engem aztán igazán nem zavarna.
De úgy tűnik, valamiért mégis szükség van arra, hogy minden évben így tavasz táján, amikor a várva várt meleg és zöld és friss és új megjön, amikor mindenki szerelmes lesz, vagy éppen összetörik a szíve, elmajszoljuk a sonka-tojás-torma-kalács (a nyulat hagyjuk) és egyéb gyanúsan szimbolikus ételek mellé ezt az újjászületés-témát is. Hogy Isten végtelen kreativitással bújócskázott velünk időkön és tereken át, és a végén a saját fiát küldte el, aki test lett a testünkből, hús a húsunkból, és értünk, kis botor porszem-nyulakért és babszem-emberekért odaadta mindazt, amiért mi véresre kaparjuk egymás szemét. Az ég és a föld legutóbbi nagy találkozásánál az áldozat maga az élő Isten volt; azért, hogy mi élhessünk, és ne járjunk a sötétségben, és féljünk többé a haláltól, mert ő szembenézett vele, és kivette a fullánkját.
Mert feltámadt.
