Két évvel ezelőtt sokan felfigyeltek a Cloud Nothings nevére, pedig csak aktuális lemezük kapcsán jött el az ideje annak, hogy remek formációként tekintsünk az amcsi trióra.

Nem feltétlen tudják olyan rettentő sokan, de viszonylagos befutása (tehát a 2012-es Attack on Memory album) előtt Dylan Baldi, a Cloud Nothings énekes-dalszerző-gitáros koponyája tipikus twee/lökedékpunkban nyomult, ami mondjuk a Wavves műfaji hegemóniájának árnyékában nem sok érvényre jutott – bár emiatt valószínűleg kevesen sajnálkoztak. A clevelandi fiatalember első próbálkozásai ugyanis – melyeket még egymaga rögzített –, noha nem megvetendő, csupán teljesen közönséges próbálkozásoknak minősülnek, főleg annak tudatában, hogy valószínűleg ebben a pillanatban is kb. másfélezer amerikai külvárosi kölyök próbál összecelluxozni néhány hasonló kaliberű és feltehetőleg ugyanolyan sorsra jutó lemezt. Suburbia nyomasztó eseménytelenségéből azonban egy dolog mégis kiemelte Baldit: mégpedig az, hogy megtanulta, mi a jó. Ez viszont nem a sokakból indokolatlanul nagy lelkesedést előhívó, a korábbi kiadványok fakó napsütését egy kiszipolyozott roncstelep képére cserélő, az In Utero-Spiderland-Pinkerton hármas hangzásvilágát és szellemiségét ügyesen, ám egy kicsit talán túlságosan sok bizonyítási vággyal és egy igen szembetűnő, mégis pont ezért kissé idegesítő „FELNŐTTEM" transzparenssel nyomuló előző mű, hanem az aktuális megjelenés alapján érzékelhető látványosan.


Baldi anyagai mindig is nagyon is furcsán korspecifikusak voltak. A korongok ugyanis általában ahhoz igazítva lettek pozitívak, dallamosabbak vagy dühösek, hogy az illető az adott esztendőben épp a 18-at, 20-at vagy 22-őt töltötte be. Ebben a vonatkoztatásban a Here and Nowhere Else-nek kéne lennie az első, határozott irányvonalat és véleményt kifejtő, megbecsülésre érdemes munkának – az album pedig szerencsére sem ebben, sem másban nem teljesít alul annak ellenére, hogy nem takar akkora arculatbéli és minőségi ugrást az Attackhez képest. Hiszen a Cloud Nothings pusztán tovább horzsolta és rozsdásította újkori hozzáállását, ami valóban egy minden eddiginél pusztítóbb sebességbe kapcsolt: a gitárok irigylésre méltóan Swell Maps-esen ropognak; a mániákus ritmusszekció a legvadabb hardcore együttesekben is jó szolgálatot tenne, az énekes hangja pedig pontosan annyit szőrösödött, férfiasodott és érett az idők során, mint az illető saját arcberendezése.  Ennek eredményeképp kivételesen megrázó erővel taglóz le a lemez, ami egyszerű és sokszor hallott elemekből ér el egy roppant intenzív szintre, ahol egyenes dalokkal, a célnak pontosan megfelelő (és a második Wipers albumot nyúló) megszólalással, valamint egy sérült kvázi-férfi gondolkodásmódjával működik egy fájdalmas, ám emiatt nagyon emberközeli félóraként. És bár a csapatvezető a '12-es munkájával már bőven kiadta a gőzt, úgy látszik, jutott mostanra is bőven. A kompozíciók ugyanis egyszerűen úgy kívánkoznak ki Baldiból, mintha valami gyötrelmes erő kényszerítené arra, hogy egyrészt felhánytorgassa személyes sérelmeit, másrészt pedig csukott szemmel, vicsorogva üvöltse szét keserűségétől viszkető torkát néhány, direkt popossága mellett is epés, bánatos zajrock himnusz társaságában. És ha a korongon szereplő muzsika (ami legalább ugyanannyit merít a Weezer, a Rites of Spring vagy a Get Up Kids hatástengeréből, mint tette azt a My Chemical Romance vagy a Panic! At The Disco) annak a stílusnak egy példánya, amit a 90-es évek végén emónak neveztek, akkor rohanok is elővenni a hajvasalót.