Vásáry Tamás világhírű zongoraművész és karmester tavaly ünnepelte 80. születésnapját. Zenéről, Kodályról, ambíciókról, földi és égi dolgokról beszélgettünk vele.
Tavaly voltál nyolcvanéves, és még mindig töretlenül koncertezel, interjúkat adsz. Nemrég láttam egy Friderikusz-interjút is Veled...
Igen, az az interjú sajnos azzal fejeződött be, hogy azt mondtam, hogy engem tönkretett a tanárom, Hernádi Lajos. A fiának ez nagyon rosszul esett, de természetesen én nem így értettem, hanem úgy, hogy akkor ezt éreztem. Ez nem az ő hibája volt, mert a maximumot adta. A Zeneakadémián ő volt a legjobb tanár, de emberileg nekem nem mindenben felelt meg. Nem lehet sose tudni, hogy egy tanár-növendék kapcsolatban mi minden számít ahhoz, hogy milyen lesz az eredmény. Én szerettem volna többet játszani közönség előtt, de ő ezt nem akarta.
Kire tekintesz úgy, mint a Mesterre?
Senkire. Az ideálom Fischer Annie volt. Néha a lakásán megzongoráztatott, de azt nagyon nem szerettem. Egy embernek én nem tudok zongorázni, mert csak arra gondolok közben, hogy ő hogyan szeretné hallani a darabot.
Hogyan tekintesz ma a zenére, és hogyan tekintettél hetven évvel ezelőtt?
Ugyanúgy. Legfeljebb annyit változott a felfogásom, hogy szabadabban megcsinálom, amit elképzeltem akkor is.
Az Üzenetben sokat írsz a kudarcokról és az örökös megfelelési kényszerről, előbb a szüleid, majd a tanárod felé. Ez ma is jelen van az életedben?
Jelen, de ez természetesen minden alkotó embernél ott van. Ami nálam súlyosabb volt, hogy egy nagy családnak kellett megfelelnem. Nálunk se az édesanyám, se az édesapám nem tudták kifutni magukat. Édesapám karriert csinált, amennyiben földművelésügyi államtitkár volt, de miután kizárták a parlamentből, nem volt semmilyen keresete. Édesanyám ambicionálta a festészetet, de végül csak a családnak élt. Bennem akarták megkapni azokat a sikereket, amiket ők az életben nem tudtak.
Mikor jött el nálad az a pont, hogy „rendben, innentől a saját életemet élem"?
Ez mind a mai napig nem jött el. Amikor az ötvenes évek elején a szüleimet kitelepítették, Kodály segített, hogy a Muzsika-Hangversenyrendező Vállalat adjon nekem munkát. A közönséggel így újra kapcsolatba kerültem, s már nem csak egy tanárnak kellett játszanom. Ekkor kezdtem visszatalálni magamhoz. Kipróbáltam iskolákat Párizsban, elmentem a legnagyobb mesterekhez, s utána azt mondtam, nem keresek több professzort, hanem magam jövök rá, hogyan érzem magam jól a zongorával.
Hány éves voltál akkor?
Huszonhárom-huszonnégy...
Ma ugyanaz a Vásáry Tamás ülne itt, ha nem lett volna Kodály Zoltán?
Sok minden másképpen történt volna. Ahhoz, hogy fel tudtam készülni a pályázati koncertemre, ő feltétlenül hozzájárult. Nekem egy ócska bécsi mechanikás zongorám volt, és megkérdeztem tőle, tud-e abban segíteni, hogy valahol gyakorolhassak. Azt mondta: „Nézzen ki egy zongorát, ami magának tetszik!". Kinéztem egyet, ami 22 ezer forintba került. Az olyan volt akkor, mint ma 22 millió forint. Felhívtam Kodályt, hogy „Hát van egy ilyen zongora, de nem tudom, mit lehet vele kezdeni...". „Jöjjön a csekkért!" - mondta. Amikor a házvezetőnő átadta a csekket, esküszöm, többet ért nekem az aláírás, mint maga az összeg. Kodály nem volt otthon - egyébként is utálta a hálálkodást -, viszont pechére egy olyan kis mellékutcán mentem el, ahol ő éppen hazafelé tartott. Direkt el akart kerülni szerintem. „Nem tudom, hogy lehetne ezt meghálálnom" - mondtam. „Tanuljon meg négy idegen nyelvet és az egész Bach: Das wohltemperierte Klavier-t, minden hangnemben kívülről!"
Megtörtént?
Hát, nem történt meg. De aztán beszámoltam neki, mi mindent tanultam, és azt elfogadta.
Nem érezted, hogy ezután sokkal lojálisabbnak kell vele lenned?
Nem. Természetes volt, hogy Kodály elvárta tőlem a maximumot, én pedig ambicionáltam, hogy meg legyen velem elégedve. Az, hogy neki mi a véleménye rólam, mindenek előtt volt. Attól, hogy segített és a szüleim áttelepítését is elintézte – ami akkor életmentésnek számított –, nem akartam neki jobban megfelelni.
Neked is van olyan fiatal tanítványod, mint amilyen Te voltál Kodálynak?
Vannak tehetséges fiatalok, akik eljönnek és játszanak nekem, de ezek nem állandó kapcsolatok.
Egykori karmester-asszisztensed, Hámori Máté közéjük tartozik? Április 23-án közös koncertet adtok.
Igen. Pályája kezdete óta ismerem, és rögtön felfedeztem benne a tehetséget. A londoni Nemzetközi Karmester Versenyen zsűritag voltam. Hallhattam kiváló produkcióit, és örültem, hogy egyike volt a győzteseknek. Az elmúlt húsz-harminc évben mindig magam dirigálok, amikor zongorázom, csak egy-egy kivétel van ez alól, mint például ez az alkalom.
Mit jelent Neked a zene, és mit az irodalom?
A zene ott volt az életemben pici gyerekkoromtól kezdve. Mint egy mese, egy történet, vagy egy érzelmi megnyilvánulás - csak nem szavakban, nem mozdulatokban, hanem hangokban, ami éppen ezért nehezen megemészthető a közönség számára, mert absztrakt. A formák és a szavak a mindennapi életben ott vannak, de a zenét, ha nincs hozzá szöveg, nem tudjuk mivel asszociálni, hacsak bennünk meg nem születik egy tartalom, mint egy költemény. Mindenki másképpen érzi a zenét. Egyik pillanatban sírsz, a másikban nevetsz, nem tudod szavakkal lefordítani, mi történik veled. Kicsit hasonló az álomhoz, más dimenzióban történik minden. Racionálisan nem felfogható, de megvan a belső érzelmi logikája. Ez engem mindig is vonzott. A szépség az, ami meghat engem, aztán persze van, amikor szomorú is a zene, amikor tényleg ott a helye a könnyeknek.
Amikor játszol, akkor is képes vagy elsírni magad?
Mi az, hogy! Koncerten is. Amikor valamit jól játszom vagy dirigálok, azt érzem, hogy keresztüljön rajtam. Például Csajkovszkij VI. szimfónia vége, vagy a Debussy Clair de lune (Holdfény szonáta). Gyakran kérdezik tőlem, hogy zenét miért nem szerzek. Gyermekkoromban szereztem zenét, és még Dohnányinak is megmutattam őket, akinek tetszett, és biztatott is a komponálásra. Szerintem nem volt hozzá igazi tehetségem, nem volt bennem olyan impulzus, hogy leírjak dallamokat. Itt meg kell említenem Glenn Gouldot – ő szerzett ugyan zenét, de mint zongorista volt ismert. Egyszer egy estét együtt töltöttem vele New Yorkban, és azt mondta, hogy élete nagy ambíciója, hogy egy olyan művet hagyjon maga után, ami őt reprezentálja. Megkérdeztem tőle: „Ha ide bejönne a Jóisten, és azt mondaná, hogy mától kezdve egyenlőség van az előadóművész és az alkotóművész között, akkor is így gondolnád?" Nevetése igent jelentett. Volt egy visszatérő álmom, amiben egy állomáson álltam, s a beérkezett vonat elment anélkül, hogy fel tudtam volna rá szállni. Abban a pillanatban, hogy elkezdtem írni, megszűnt ez az álom. Akkor harminchat éves voltam.
Azóta készül az Üzenet...
1969-ben kezdtem el írni, de azelőtt is írogattam verseket, novellákat. Egyiket az ötvenes években még meg is mutattam Kodálynak, és azt mondta rá: „jó". Ami tőle komoly elismerésnek számított.
Hogyan viszonyulsz a földi dolgokhoz?
Az anyagi megnyilvánulás az utolsó fázisa a megvalósulásnak. Hallottál az Élet fájáról, ami a misztikus kabbalában található? Aszerint a megvalósulási folyamat első princípiuma a még meg nem nyilvánult minden. Általában nem szeretem a rendszereket a lelki dolgokban, de ezt elfogadom. Ezt vallja a legmagasabb fizika is. Azt mondják, hogy a Nagy Robbanás előtt az egész mindenség egy atomnál is kisebb pontban volt kondenzálva. Ezt csak úgy tudjuk elképzelni, hogy arra gondolunk, amikor egy férfi és egy nő összeáll, együtt csinálnak egy sejtet, ami még láthatatlan, mégis már abban a sejtben minden benne van, például, hogy milyen lesz a gyerekük szeme színe, vagy mihez lesz tehetsége. Így közelítem meg az Isten fogalmát is. Azt hiszik, hogy négy dimenzióban élünk, dehát sokkal többen: a zene, a szerelem mind-mind más dimenzió. Megéljük a csokoládénak az ízét, ami semmiféle módon nem megmagyarázható. A kör bármelyik pontjának legközelebbi szomszédjához való távolság mindenütt egyforma, mégis azt látod, hogy bármelyik pontjáról indulva félúton megy felfele, aztán le. Vagyis mind a két pont közti távolságban benne van egyszerre a 'fel' és a 'le'. A matematikusok se tudnak ezzel mit kezdeni. A kör kerületének kiszámításában csalnak az integrál számítás segítségével. Azt mondod, van végtelen, de ha előtted lett volna végtelen, akkor Te sose jöttél volna el ide. Állandó felfoghatatlan dolgokkal állunk szemben. A racionális gondolkodásunk annyira jó csupán, hogy társadalomban tudjunk élni. A tudomány a valóságnak csak egyfajta vizsgálata.
Ezek alapján milyen a kapcsolatod Istennel?
A mindenség az Istennek a megnyilvánulása, ezért nem úgy képzelem, mint egy külső Teremtőt. Mint ahogy abban a bizonyos emberi sejtben is belül van, aki mindent tud, hogyan valósuljon meg. Minden, amit itt látsz magad körül, magadat beleértve, az utolsó fázisa egy folyamatnak, ami sokkal előbb kezdődött el. A zongorázásnak is csak az utolsó fázisa, hogy fekete-fehér billentyűket nyomogatsz, de mennyi minden van azelőtt! Téged egyébként mi érdekel az életben?
Meg szeretném tudni, mi a jó és a rossz közötti különbség. És ha lehet, a jóból tegyek többet hozzá a világhoz.
Ha benned megvan a jószándék, és bármilyen jót elindítasz, akkor már megtetted a jót. Nem az eredménytől lesz az, hanem az indulattól, mert az megmarad. Én hálás vagyok azoknak, akik sorompókat raktak le a karrierem elé, mert ha nem teszik, akkor például ez a könyv sem születik meg. A fájdalmas dolgok a legértékesebbek, mert azokból tudunk fejlődni.
Miből volt több: csalódásból vagy sikerekből?
Ez olyan furcsa, mert amikor az embernek sikere van, akkor sikeresnek látja az egész életét. Ha pedig valami nagy csalódás éri, akkor olyan, mintha mindent rosszul csinált volna. Hányszor érzem ugyanezt... Hogy merre billen a mérleg, nem tudom megmondani, mert az mindig attól függ, hogy én hol vagyok a mérlegben.
Ma hogyan éled meg a sikert?
Nem érdekel. De nem azért mert szerény vagyok - egyáltalán nem vagyok az. Engem az érdekel, hogy meg tudom-e csinálni, amire potenciálisan képes vagyok. Mindig az az érzésem, hogy magamnak itthon a lakásban jobban tudok játszani, mint a közönség előtt. A siker most már nem hiányzik, nyolcéves korom óta megéltem nagyon sokszor. Tíz ember azt mondja, unalmas vagy, tíz meg azt, hogy zseniális – ezek szerint vagy te valaki?
Az is fontos, amit visszaigazol a társadalom.
A világi siker nem feltétlenül mondja meg, hogy te mit érsz. Persze egzisztenciálisan fontos, de érdemileg nem. Ott volt Schubert, aki majdnem éhen halt és ugyanabban az utcában lakott Beethoven, akihez császárok jártak. Vagy Michael Jackson, aki fiatal volt, jóképű és zseniális, a leggazdagabb minden előadóművész közt, majd a legnyomorultabb emberként halt meg. Most akkor kinek van igaza? Csináld, amit érzed, hogy csinálnod kell, és érezd magad jól a bőrödben. És ha úgy tudsz boldog lenni, hogy nem ártasz másoknak, akkor mindent megtettél. Azon nem kell aggódni, mi marad meg belőled, mert semmi sem marad meg. Egy nap maga a planétánk is meg fog semmisülni.
Mit jelent neked a szabadság?
Legelőször magunkat kell felszabadítanunk. A szabadság benned történik meg, szabadnak kell lenned a saját elvárásaidtól. Ez a legnehezebb. Sokszor azért vagyunk boldogtalanok, mert megszabjuk, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha elértünk valamit.
Neked is voltak ilyen elvárásaid?
Az egész életem erről szólt. Most már arra vágyom, hogy ne vágyjak semmire. Mert attól a pillanattól minden a mienk. A vágyak vágyakat szülnek és ennek nincs vége. Például egy zongorista arra vágyik, hogy bemutatkozhasson a New York-i Carnegie Hallban. Megtörténik. Akkor arra, hogy sikere legyen. Megtörténik. Utána, hogy jó kritikát kapjon. Megtörténik. Aztán, hogy visszahívják... Ez így megy tovább. Mikor vagy szabad? Amikor azt mondod: nem érdekel. Azért csinálok valamit, mert nekem kedvem van hozzá. Ezt a marha nagy könyvet is azért írtam meg, mert kedvem volt hozzá. Pedig háromszázhatvanöt napból úton voltam háromszázat. Repülőgépen, taxiban pötyögtem a kis angol írógépemen, mint az őrült. De szabad voltam tőle, mert nem volt kiadó, aki kérte volna. Olyan intim dolgokat írtam meg magamról, amikről még a legjobb barátaim és a családtagjaim se tudtak.
Mi volt a legnagyobb ambíciód?
Az, ami még mindig megvan. De ez nem vágy, hanem a tudat, hogy meg kell írnom legalább a harmadik részét a könyvnek, mert még kettő lenne benne, de már annyit nem fogok élni. A világháborútól Debrecen ostromán át a forradalomig és az emigrációig – az a rengeteg viszontagság és élmény, és azzal a rengeteg fantasztikus emberrel való találkozás mind epizód, ami oldja a már születésemtől kezdődő folyamatot. Ez tulajdonképpen egy pszichodráma, ami 2000-ben nyert feloldást.
Elmondod, mi volt az?
Nem, olvasd el a könyvet. A férfi és a nő között egy probléma van: az egyik férfi, a másik nő. Ahhoz, hogy gyerek szülessen, ellentét kell és ez az ellentét megoldhatatlan, mert férfi és nő soha nem fogja megérteni egymást. Ha a nő fizikailag nem vonzódik egy férfihez, még lehet tőle gyereke. De ha a férfi nem találja vonzónak a nőt, akkor nincs gyerek.
Itt az asztalon vannak jógával kapcsolatos könyvek. Te jógázol, vagy a feleséged?
Mindketten. Én 1958 óta rendszeresen jógázom. Egyre többet, most már naponta két-három órát.
Több országban éltél. Hol érezted magad a legjobban?
Angliában. Először a szüleimmel telepedtünk le Svájcban, ahol 1972-ben megkaptam a svájci állampolgárságot. 1969-től első feleségemmel Londonban éltünk. A második feleségem, Tunyogi Henriett ma is az év jelentős részében ott tartózkodik.
Elmeséled, hogyan ismerkedtetek meg?
Egy koncert után bemutattak bennünket és kértem, hogy adja meg a telefonszámát. Másnap meghívtam ebédelni. Két nap múlva együtt vacsoráztunk és megkértem a kezét. Azt éreztem, hogy ennek meg kell történnie. Nem mondott igent, csak megpuszilt. Fél év múlva Svájcban volt az esküvő, ugyanaz a pap esketett minket, aki az első feleségemmel is összeadott.
Most mondok személyeket, és kérlek, egy szóban foglald össze, mit jelentenek neked. Kodály Zoltán.
Guru.
Dohnányi Ernő.
Inspiráció.
Édesapád.
Teljesen más világ.
Édesanyád.
Nagy ellentét.
Tunyogi Henriett.
Kiismerhetetlen.
Liszt Ferenc.
Akivel azonosulok. Az az érzésem, mintha az ő életét folytatnám, mert azokkal a problémákkal kezdtem az életemet, amiket ő nem oldott meg. Szinte tudni vélem, hogyan érezhette a zenét, de nincs meg a liszti zsenialitásom a megvalósításhoz. Ezt kell nekem most átélni, hogy a liszti lélekkel a liszti adottságok nélkül tudjak létezni.
Ezt elfogadtad?
Kénytelen voltam.
