„Összeállítottam egy farmakológiai ugródeszkát: az alapját amfetamin képezte, amelyhez tettem még LSD-t és egy csipetnyi kanabiszt." Oliver Sacks: Hallucinációk.
Az első ötven oldal kissé kétségbe ejtett, mert olyan témákkal foglalkozik Sacks, mint a Charles Bonnet-szindróma és a szenzoros depriváció, de aztán a szagok hallucinációjáról kezd el beszélni, méghozzá saját tapasztalatok alapján. Leírja, hogy sok idő elteltével belép gyermekkorának egy meghatározó terébe, és újra ugyanazt az illatot érzi, mint régen, természetesen az illat forrása már sehol, tehát hallucinálja azt. „Vajon csak elképzelem azt az illatot, a felidézésében pedig ez a nagyon ismerős, nagyon szeretett környezet segített, és majdnem hatvan év emlékei és asszociációi? Vagy néhány nanogramm (...) átvészelte az átfestéseket és felújításokat? A szagok meglepően tartósak tudnak lenni, és én magam sem tudnám megmondani, hogy az élményem mi volt: kifinomult precepció, hallucinácó, emlékezet vagy ezek valamiféle kombinációja" – meglepő személyességgel találkozunk egy alapvetően pszichológiai természetű könyvben. A szerző intenzív jelenléte, az elbeszélői én tiszta hangja azonban nem terhelő, nem arról szól, hogy megmondja a tutit, hanem sokkal inkább a személyes tapasztalatok által emel a pszichológiai problémák megértésének közelébe.
Különösen erős a könyv azon része, ahol a szerző első kábítószeres élményeiről, illetve az azok nyomán fellépő hallucinációiról ír. Azonfelül, hogy részletesen bemutatja szerhasználatának történetét, leírja azt is, hogyan lépett túl ezen a nem éppen zökkenőmentes időszakon. De a könyv nem függőségekről és önvallomásról szól, hanem a hallucinációkról. Többek között a módosult tudatállapotok során megéltekről. „Nagyon régen szerettem volna már látni az „igazi" indigókéket, és azt reméltem, hogy a kábítószerek segítenek megtalálni hozzá az utat. Így 1964. egy napfényes reggelén összeállítottam egy farmakológiai ugródeszkát: alapját az amfetamin képezte (az általános élénkségért), amelyhez tettem még LSD-t (a hallucinogén hatás erősítésére) és egy csipetnyi kannabiszt (egy picinyke delírium kedvéért). Körülbelül 20 perccel a keverék bevétele után odaálltam egy fehér fal elé, és fennhangon kinyilvánítottam: Látni akarom az indigókéket – most azonnal!" Hogy aztán mi történt, nem mondhatom el, érdemes a könyvet elolvasni. Hanem, mint mindennek, ennek a sok szerhasználatnak is meg lett a böjtje:
„– Carol – mondtam, amint felvette a telefont. – Csak el akartam köszönni. Úgy néz ki, megőrültem, pszichotikus lettem. Ma reggel kezdődött, és azóta egyre rosszabb.
– Oliver! Mit vettél be már megint? – kérdezte Carol.
– Semmit - feleltem. – Épp ezért vagyok ennyire begyulladva.
Csak egy percig gondolkodott, majd megkérdezte:
– Akkor milyen szert hagytál abba?"
És ezután leírja szerzőnk a delirium tremens és a skizofréniás pszichózis közötti meglepő és egyébéként számára megnyugtató különbséget, mely éppoly tanulságos, mint az, ahogy ő ebből az egészből kijött, és úgy döntött, inkább ír. A mi nagyon nagy szerencsénkre, mert a könyv további részeiben beszámol a vizuális migrénekről, a delíriumról, a narkolepsziáról, a kísértet járta elmékről, a fantomok, árnyak és szellemek hallucinálásáról. Kiváló olvasmány, s jellemző, hogy engem leginkább a hangok hallucinálásáról szóló fejezet érintett meg, melyben külön figyelmet szentel azoknak a költőknek, íróknak, művészeknek, akik „hangokat hallottak", és azt írták le. Az „ihlet és a sugallat" eszméjét járja körül egy nagyon érdekes elképzelés mentén, megidézve Judith Weissman könyvét, aki szerint sok költőt „Homérosztól Yeatsig, konkrét auditív-vokális hallucinációk inspiráltak, nem egyszerűen csak metaforikus értelemben vett hangok". Megidézi Julian Jaynes gondolatait, melyben a szerző eljátszik azzal, hogy „nem is oly rég még minden emberi teremtmény hallott hangokat – amelyek belül keletkeztek, az agy jobb agyféltekéjében, de a bal agyfélteke észlelte őket, csakúgy mintha kívülről érkeztek volna, és úgy vélte, közvetlenül az istenek szólnak hozzá." Ezt nevezik „kétkamrás elmeállapotnak", és kétségtelenül ez a legpontosabb pszichológiai megközelítése számomra annak, amikor verset írok, vagy amiről több költő barátom beszámolt annak kapcsán, mikor az „ihlet" állapotáról faggattam őket. Vagyis a konklúzió az, hogy mégsem teljesen hülyék a költők, amikor hangokat hallanak és ezt versekbe foglalják, csak használják mindkét agyféltekéjüket, ellentétben sokakkal, akik egyetlen agysejtjüket sem hajlandóak használni. Vagy mégis bolondok volnánk?
Hogy megtudjuk, ahhoz bizony el kell olvasni ezt a könyvet (is).
