A magyar anyák itt alighanem nagyobbat alakítottak, mint Mátyás király, József Attila és Bartók Béla együttvéve, pedig ők sem voltak akárkik.

Anya csak egy van, szokta mondogatni édesanyám, és én ezt a mondását sem vettem soha kellően komolyan, pedig, ha megértem, mit is akart ezzel, sokkal hamarabb eljutottam volna arra a felismerésre, ami által a teljes magyar történelmet talán-talán jobban átlátom.

Régóta gondolkozom ugyanis, hogy a csudába lehet az, hogy annyi háború, annyi megszállás, oly sok viszály, oly sok elvesztett forradalom, annyi tatár, török, orosz, német után miképpen lehetséges, hogy én most mégis ezen a nyelven írom a cikket, és te, ti, ön, maga, maguk (a megfelelő aláhúzandó) ezen a nyelven olvasod/olvassátok? Hogy lehet, hogy élt itt Balassi, Petőfi, Arany, Komjáthy, Ady, Radnóti? Hogy lehet, hogy ezen a nyelven írt Pilinszky János? Hogy lehet, hogy nem pusztultunk teljesen el? Hogy vesztettünk és vesztegettünk, hogy férfiúink, bárhogy is nézzük – eltekintve néhány üde kivételtől –, leginkább olyan vállalkozásokba kezdtek, amelyek katasztrofális eredménnyel jártak, legyen az 1848 vagy 1914? Hogy lehet, hogy átment az országon annyi hadsereg – mindenféle értelemben –, és az emberek lelkét megerőszakolta annyiféle torz eszme, és mégsem adtuk fel, mégsem mondtuk azt, hogy na csókolom, ennyi volt ez az egész Magyarország, rolót le lehet húzni, viszlát. Hogyhogy nem németül kérünk a Szent György-hegyi áfészban kávét, hogyhogy nem szerbül köszönünk Szegeden, vagy románul a Viharsarokban? Egyáltalán nem oly természetes ez, mint ahogy annak tűnik.

Persze a büszke honfiak és honfilányok most mondhatnák, hogy mert Mohácsnál győztünk, Dózsa lett György királyunk, Kossuth meg megalapította a Duna-menti köztársaságot, oztán ezért beszélünk még itt magyarul, csak hát ugye, nem. Mohácsnál, hölgyeim és uraim, iszonyat nagyot buktunk, és még jóval később is egy nem akármilyen költő azt találta mondani, hogy „nekünk Mohács kell" – és ahogy az elmúlt száz év sztoriját végignézzük, csak annyit mondhatunk busongó fejjel, hogy hát ja. Teccik, nem teccik, hiába voltak nagy királyaink, csodálatos költőink, zseniális feltalálóink, fantasztikus zenészeink és festőink, az elmúlt évszázadok vérzivatarosak voltak, és vereséggel és veszteséggel teliek. Nem csoda, ha az emberek töke teli van mindennel, és ha két magyar találkozik, panaszkodással kezdik és a betegségeikkel folytatják. Úgy is mondják, panaszkultúra, bár ezt a két szót túlzásnak érzem egymás mellé pakolni.

Szóval, ha tényleg annyira rossz és ennyire katasztrofális, akkor hogy a fészkes fenébe maradtunk meg mi itt magyarnak? Eleinte arra gondoltam, hogy a költőink miatt, mert hát minden szentnek maga felé, de ez marhaság. Aztán egyszer, nem is oly rég, tegnap volt ez, vagy tegnapelőtt, midőn a Szent György-hegyen borozgattam barátaimmal, köröttünk asszonyaink, barátnőink és lányaik, megtanultam egy sárközi nótát, amit félkörben asszonyok énekeltek, még böjt idején is, és rájöttem, hogy anyámnak volt (megint) igaza. Vagyis, hogy anya csak egy van, és az anya az, aki igazából döntött. A magyar anyák, akik gyermekeiknek dalokat, verseket, nótákat és mondókákat végülis csak magyarul énekeltek, szavaltak, megmentve és megteremtve ezzel az egész hazát, kultúrát, történelmet, népet. Akármilyen hülyén hangzik elsőre néhányaknak, akármennyire evidens ez egyeseknek, azt állítom, hogy a magyar anyák itt alighanem nagyobbat alakítottak, mint Mátyás király, József Attila és Bartók Béla együttvéve, pedig ők sem voltak akárkik. Megmentettek valamit, ami jóval régebbi, mint kiruccanásunk a Kárpát-medencébe, és sokkal több, mint a Turul-madár vagy a honfibú, több, mint az ország mérete vagy GDP-je együttvéve. És nemcsak arra a nagyjából kétezer szóra gondolok, amely a magyar nyelv sajátja és egyedi, és nem arra a sokezer szóra, amit átvettünk és beolvasztottunk és elsajátítottunk, hanem mindenre. Hímzésre és táncokra, családra és barátságra, költészetre és borra. Mindenre, ami tényleg és csodálatosan magyar, mert van magyarság az egyébként általam nagyra becsült szürkemarhán és erőspistán túl is. Szóval mindent, ami most itt van, a magyar nőknek, pontosabban a magyar anyáknak köszönhetünk, akik, midőn megszületett gyermekük, valami különös és érthetetlen okból kifolyólag az első mondókákat, dalokat, altatót és versikét magyarul mondták el. Persze beszélhetnénk még arról is, hogy a mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik, és más furcsaságokról, de a lényeg, azt hiszem, az, hogy anya csak egy van. Legyen az horvát vagy magyar, lengyel vagy német.

Mégis, mi ezeknek az anyáknak köszönhetjük, hogy van anyanyelvünk, és ezzel még a hegymagasi vadmacska is egyetértene, akit állítólag a Kossuth utcában láttak nem oly rég.