Sose dolgozott még ennyit sorlemezen a Horrors, a Luminous alapján azonban elmondható, hogy a hosszabb távú befektetés mindenki számára megérte.
Tíz éve, a Franz Ferdinand első lemezével megindult a sokadik brit eredetű gitárzenei ostrom, amiről mára már kiderült, hogy egy jó darabig az utolsó is lett. A poszt-poszt punk revival 2007 körüli kipurcanása óta ugyanis a szigetországi rock lényegében téli álmot alszik, méretes ásításait pedig csak esetenként szakítja meg olyan remek horkantásokkal, mint például a nálunk is méltatott Savages nyers, féktelen dühe. Ezért is jelent üdvöt mindaz, amit a Horrors képviselt az elmúlt esztendőkben: a rajzfilmekbe illő goth-punkok gyülekezetéből érett és elfogadható művészi vízióval bíró gondolkodókká torzuló ötfős csapat úgy lett az Egyesült Királyság talán utolsó, megerősítésre érdemes mentsvára, hogy érdemei nem pusztán a pont hét szűk esztendő tükrében tekinthetőek kiemelkedőek. Eddigi két, úgymond komoly anyaga (a 2009-es Primary Colours és a három évvel ezelőtti Skying) alapján az együttes közel bármelyik poszt-millenális produkcióval képes lenne felvenni a versenyt, ha a soralbumok színvonaláról és muzikális innovációról van szó, hiszen akármennyire is megy a tudálékoskodás a The 80s Matchbox B-Line Disaster nyúlásokról és a sok Simple Minds hatásról, a Horrors saját arcképére formált, emelkedetten sötét poszt-punkja (talán az XX mellett) egyrészt egy egyedülálló unikum, amit az ország szórakoztatóipari fronton kitermelt, másrészt pedig egy igen kézenfekvő kifogás az ellen, hogy mondjuk a retek Palma Violets-et kelljen hallgatnom.Aki összeszorította az ujjait azért, hogy a Horrors-nak sikerüljön a mesterhármas, most végre pumpálhat némi vért a hajszálerekbe: a 2014-es Luminous ugyanis maradéktalanul hozza az eddigi életmű alapján elvárt színvonalat, egyfajta dicső koronaként kerülve a banda elmúlt fél évtizedére. És noha talán nem mozdul el annyira jelentősen a Skying világától, a munka mégis illő módon folytatja az ötös fokozatosan fejlődő arculatát: az itt-ott táncolhatóbb, (ha nagyon specifikusak akarunk lenni) baggy-sebb ütemek, valamint a feltűnően poposra komponált szerkezetek logikus továbblépést jelentenek a korábban már elővezetett, éteri és illékony, jószerével a psych- előtaggal illetett hangzásvilághoz képest, ami elődje kásás mivoltával szemben itt kristályosabb formában kerül terítékre. Érdemes figyelni Faris Badwan emelkedettebb énekstílusát, valamint a csillogóra pucolt, üvegesen tükröződő megszólalást, ami még annak ellenére is szokatlan mennyiségű fénnyel telíti a szerzeményeket, hogy megőrzi azok természetes, génjükbe kódolt sötétségét. A zaj ugyanis úgy látszik, egyre kevesebb szerepet kap a képletben, helyét pedig erőteljesen követeli a légies, mégis vastagon érezhető szinti/gitártextúra - ami, igaz, még mindig nem vette át az irányítást teljesen. A produkció karriere szempontjából pedig minden bizonnyal ez lehet az, amiben a munka jelentősége rejlik, mivel talán ez az eddigi leghatározottabb lépés a csapat részéről a (persze még mindig csak relatív) makulátlanság felé. A Horrors friss lemeze így az életművet az eddigiekben is figyelemmel kísérők számára valószínűleg kellemes felfedezést fog biztosítani, egy kicsivel hangsúlyosabb publicitással pedig még esetleg új hívőket is a gyülekezetbe csábíthat. Mert bár az alapszín még mindig a fekete, a fő hangulat pedig változatlanul a melankólia, a Luminous mégis egy kellően új perspektívából világítja meg a formációt ahhoz, hogy ne süllyedjen unalomba a történet, és hogy bárki tárt karokkal üdvözölhesse az zenekar jelenlegi látásmódját is.
85%