Számtalan világsikert hozó vállalkozás után a Blur és Gorillaz agytröszt Damon Albarn előállt első rendes szólólemezével, az Everyday Robots pedig csak icipicit jelent csalódást.

A There's No Other Way csapkodásszerű táncritmusa alapján igen kevesen gondolták volna, mekkora géniusszá fog nőni Damon Albarn az idők során. Nem elég, hogy a civilizált világ egy jelentős szelete egészen biztosan hallott már olyan dalt, aminek így vagy úgy, de benne volt az eredetileg Blur vezérként elhíresült zenész keze, de ő lett az ember, akinek Paul McCartney gyújtja a cigit; az ember, aki nem csak egy stúdióba csődítette, de egy közös turnéra is elvitte a Clash két tagját; valamint (mindenek fölött) az ember, aki képes volt rávenni Mark E. Smith-t arra, hogy Snoop Doggal szerepeljen egy kiadványon. Persze mindez jóval kevesebbet fajsúllyal bírna, ha Albarn amúgy nem lenne önmagában is kiemelkedő alkotó. A Blurrel elkészített, a britpop korszak alatt sikerre vitt csúcsanyagai, valamint a félkomoly rajzfilmprojektből albumok tízmillióit eladó Gorillaz-vállalat (plusz két operája; a The Good, The Bad and The Queen vagy a Rocketjuice and the Moon tagjaként kiadott egy-egy munkája) azonban bizonyítja, hogy emberünk a kapcsolati tőkéjén kívül az ezerszínű kreativitásban is masszívan jeleskedik, a sok mellékvágány, ismerős, haver és egyéb elfoglaltság mellett pedig nem is csoda, hogy szegény kelet-londoni fiúnak csak most jutott ideje magába nézni és elszánni magát egy kis számvetésre.



Ha létezik ilyen, akkor az Everyday Robots „A" tipikus szólólemez: a fiatalos hév már a múlté, helyette inkább az introvertált hangulat jellemző; lassabb, morfondírozóbb előadásmóddal, megközelítőleg olyan színvonalon, mint amit még elvárhatunk egy muzsikustól, aki az elmúlt húsz évben gyakorlatilag mindig csinált valamit, amit nagyon sokan szerettek. A kicsit borongósabb légkör persze Albarn tekintetében furcsa, eddigi anyagain is inkább az optimista szemlélet és a pozitivitás volt a közös nevező, így talán a legutóbbi Gorillaz-album, a The Fall, valamint a kései Blur rokonítható a friss próbálkozással – értelemszerűen azért, mert pont ezeken a korongokon került előtérbe a dalszerző-mindenes belső világa, ami itt még hangsúlyosabban kitüremkedik (a nevesebb közreműködők kimerülnek Brian Eno, Natasha ''Bat for Lashes'' Khan, Simon Tong és az XL kiadófőnök Richard Russel személyében). A munka felületéről így egy búslakodó, magányos és szürke egyéniség tükröződik vissza, ami szerencsére nem húz magával minőségi csökkenést: az ER ugyanis nem rossz lemez, csak épp nem annyira univerzális, és pont az olyan 40-50 körüli rezignált hallgatók lelkével pendülhet egy húron, mint amilyennek a főhős mutatkozik. A finom és visszafogott hangszerelés (folktronica, lehet olvasni másutt); a halkra fogott ének; az érzékeny, de nem túláradó lélekelemzés; valamint a könnyedén követhető szerkezetek pedig talán egy kicsit lassúnak tűnhetnek a tavaszi megjelenési dátumhoz képest (hiszen a munka inkább a poszt-esős őszi kesergésben lehet ideális társ), éppen ezért nem nélkülözhetetlen, de nem is csapnivaló lett az első kizárólagos Albarn-mű, ami a korábbi sok életerős sláger tükrében kicsit csüggesztő lehet hallani, ám amit unalmasnak még ennek tudatában sem neveznénk.