Sorozatunkban olyan énekeseket mutatunk be, akik bár nem énekeltek főszerepeket a világ legnagyobb színpadain, de a hetedik X közelében is aktív részesei az operaéletnek.

Ugyanis – nem egy világsztárral ellentétben – hangjuk fényéből és rugalmasságából sikerült igen sokat megőrizniük. Bár nem szerepelnek folyton az újságok címoldalán, mégis elégedett, boldog, teljes életet élő művészek.

Ha az ember megnézi az Operaház honlapján, az operairodalom mely szerepeit is énekelte már Hantos Balázs – Sparafucile, Hunding, Fafner stb. –, majd szembetalálkozik veled, meglehetősen tagbaszakadt emberrel az utcán, nos, azt kell mondjam, szinte rád öntötték ezeket a szerepeket. Hány centi magas is vagy?

202... csökkenő tendenciával.

Ilyen adottságokkal akár sportoló is lehettél volna...

Ráhibáztál, mert tinédzserkoromban nehézatletizáltam. Tizenkilenc évesen 57,38 méterrel ifi bajnokságot nyertem diszkoszvetésben.

Ez elég jól hangzik. De miért hagytad abba a sportot?

Nem volt összeegyeztethető az énekléssel. Mi akkoriban úgy edzettünk, mint a súlyemelők. Márpedig, ha az ember 100-150 kilós súlyzókkal nyüstöli magát a fekve nyomásban, az bizony befeszíti a nyakat.

És hogy jött a képbe az éneklés?

Mondhatni, családi hagyományként. Szüleim hosszú évekig az Operaház kórusában énekeltek. Érdekesség, hogy a csodálatos Palánkay Klára, néhány évvel ezelőtt megjelent életrajzi kötetében mindkettejükről említést tesz. Vizsgakoncertjén, 1944-ben, apám, Hantos Ádám volt a főpap az Aida negyedik felvonásában. Édesanyámról, Nemes Annáról, pedig így ír: „övé volt a világ legszebb alt hangja" (lásd: Várkonyi Judit: „A díva"; Európa Könyvkiadó, 2008 – 17. oldal). Anyám azonban visszautasította az Operaház magánénekesi szerződését, mert idegileg sajnos nem bírta a színpadi jelenléttel járó izgalmakat.

Egy ilyen muzikális családba születő gyermeknél kikövezett út vezet a zenei pályához?

Korántsem. Minket a háború idején kibombáztak a lakásunkból. A szüleim fizetését elvitte az albérlet, még zongorára sem tellett. Én magam, ismerőseim biztatására, a zeneakadémiai felvételi előtt csupán fél évvel kezdtem énekórákra járni.

Mégis simán bekerültél...

És ez akkor nem is volt olyan kis dolog. Gondolj bele! Ének szakra abban az évben 370-en jelentkeztek, s közülük csupán tizennégyet vettek föl. Abból a tizennégyből is, talán ha négyen-öten végeztük el a tanszak lelkét képező opera szakot. Zeneakadémiai éveim során egyébként végig a kedves emlékű Réti József volt a tanárom.

Gondolom, nem is lehetett kérdés, hogy a diploma után átkerülsz az Operába...

Én is azt hittem, hiszen egyértelmű volt a cél, hogy a Zeneakadémián az operaénekesi pályára készítik fel a fiatalokat. A két intézményben – a főiskolán és a színházban is – ugyanazok voltak a vezetők, az oktatók, és nyilván már a képzés során előtérbe helyezték az operaházi repertoár igényeit. Ehhez képest, Lukács Miklós karnagy úr – aki akkoriban az Operaház igazgatói tisztét is betöltötte – azt tanácsolta apámnak, hogy jobb, ha – mint amolyan későn érő típus – tanulok még egy kicsit külföldön. Így azután 1970-ben ösztöndíjjal kikerültem a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumba, az ottani zeneakadémiára.

Izgalmas időszaka lehetett ez életednek...

Nagyon tartalmas három év volt. Alekszandr Baturin keze alá kerültem, aki fiatalkorában a római Santa Cecilia Akadémián Mattia Battistininél tanulta az olasz stílust, s akinek a növendékei között olyan neveket találunk, mint például Jurij Mazurok, Alekszandr Vegyernyikov és Nikolaj Gyaurov.

Emlékszel még rá, hogyan tanított?

Délelőtt fél kilenckor kezdődtek az órák. Minden növendéknek meg kellett jelennie, és egymást is meg kellett hallgatnunk. Ott ültünk szépen sorban, s felváltva énekeltünk. Baturin egymás után ránk mutatott, s akkor aztán el kellett fújni az adott skálát. Voltak köztük hihetetlen hosszú, nagy levegős, nehéz feladatok is, amilyeneket azóta sem hallottam. Azonkívül, volt a konzervatóriumnak egy 2-300 férőhelyes kis stúdió-színháza, saját zene- és énekkarral, ahol a végzősök az orosz és olasz repertoárt szcenírozott előadásokon gyakorolhatták be. Akik ott megfeleltek, azokat már vitték is a Nagyszínházba.

Milyen nyelven kellett énekelni?

Természetesen minden oroszul szólt. Illetve, nekem mint külföldinek megengedték, hogy az áriákat eredeti nyelven adjam elő, de a recitativókat én is oroszul tanultam be.

Mi történt azután, hogy letelt a moszkvai három év?

Arra számítottam, hogy tárt karokkal várnak idehaza... Ám nem így történt. Az Operaházban túl sok volt az „eszkimó". A hangfajomban Dunát lehetett rekeszteni a jobbnál jobb énekesekből. Csak ízelítőül: akkoriban végzett Polgár László és Kováts Kolos, és náluk csak alig néhány évvel volt idősebb Begányi Ferenc és Gregor József. A vezetők nem nagyon tudták, mit kezdjenek velem.

És te mit kezdtél magaddal?

Érdekes vargabetű következett az életemben: egy próbaéneklés után kiszerződtem a nyugat-németországi Kasselbe. Itt már az első évben kisebb és közepes feladatot jelentő szerepeket énekelhettem – például a királyt az Aidában, vagy Gremint az Anyeginben –, és még egy angol operettben is felléptem. Eközben itthon megjelent egy cikk a Népszabadságban arról, hogy lám, milyen gazdag ország vagyunk, mert a Moszkvában kitüntetéssel diplomázott fiatal operistánk lehetőség híján kénytelen külföldre szerződni.

Nevesítettek is?

Nem, de egyértelmű volt, hogy rám céloznak a cikkben.

Lett következménye?

Hát igen, gyanítom, hogy az Operaháznál is olvasták a lapot. Ugyanis húsvétkor behívattak, és nekem szegezték a kérdést: nem akarok-e hazajönni. Akkor már a kezemben volt a következő évadra szóló szerződés Kasselben, de azt mondták, segítenek lakáshoz jutni. Családos ember lévén – éppen akkoriban született az első gyerek – igent mondtam, s ezzel el is vágtam magamat Németországban, de gyakorlatilag értelmetlenül, bár ez csak később derült ki.

Hazahívtak a semmire?

Pontosan. Továbbra is fönnállt, hogy túl sokan vagyunk szinte egykorú énekesek a fachomban. Ráadásul, Lukács Miklós igazgató úr – az egyetlen ember, aki figyelemmel kísérte a fejlődésemet, és aki igazán bízott bennem – nem sokkal taggá válásom után nyugdíjba vonult. Maholnap negyven éve vagyok az Operaháznál. Az évek során rám testált, zömében kisebb és közepes szerepeket, valamint az időnként adódó nagyobb feladatokat is válogatás nélkül, fáradtságot nem ismerve tanultam meg, illetve teljesítettem. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy számos nagy szerep bennem maradt...

Semmiféle kitörési esély nem mutatkozott?

Ezt azért nem mondanám, és sajnos rajtam is múlott, hogy nem éltem velük. Időnként adódtak beugrási lehetőségek... Például egyszer külföldön Sarastrót énekelhettem volna, ha egy nap alatt megtanulom a szerepet. Persze az áriákat és egy-két részletet ismertem, de az egészet, ráadásul németül, nem tudtam volna ilyen rövid idő alatt átvenni... Úgyhogy nemet mondtam.

Nem voltak a tarsolyodban kész szerepek?

Ami szerepet adtak, azt világéletemben gondolkodás nélkül elfogadtam és becsülettel megtanultam. De magánszorgalomból előre soha nem dolgoztam... Lustaság? ... Vállalom... Ilyen vagyok.

Tudod, ha most egy pillanatra beleképzelem magam egy operaházi vezető helyzetébe, számomra egyértelműnek tűnik, hogy egy énekessel törődni kell: nem elég, ha azokat a szerepeket tudja, amelyekben a következő évadban fellép, azt is meg kell beszélni vele, milyen további szerepeket kell megtanulnia, amelyeket folyamatosan karbantart, hogy bármikor beállhasson. És ez nem csak az Operaház érdeke, de az ő saját karrierje szempontjából is fontos...

No comment...

Végül is, hogy látod, mire van szüksége egy énekesnek ahhoz, hogy nemzetközi karriert csináljon?

Hadd válaszoljak egy történettel. Gregor Jóskától kérdezték egyszer a rádióban ugyanezt, és ő azt mondta: a dolog 60 százalékban a tehetségen, 40 százalékban a szerencsén múlik. Másnap összefutottunk az Operaházban, és nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdjem tőle, komolyan gondolta-e. Rám nézett, majd így szólt: ha jobban meggondolom, inkább fordítva érvényes az arány...

Csalódott ember vagy?

Nem, de sokáig magam sem tudtam, hányadán is állok. Aztán, vagy tíz évvel ezelőtt, az egyik iparművész barátom alaposan helyrerakott engem ebben a kérdésben. Mert mi is a boldogság? Mitől lehet valaki elégedett? A Jóisten, ugyebár, nem ad meg egyszerre mindent. Világhír? Az nem jött össze. Boldog családi élet? Az már igen, az összejött: több mint negyven éve élek harmóniában a feleségemmel, és van két csodálatos, családszerető fiunk, vannak unokáink. Egészség? Lekopogom... jól bírom magam, még ma is lehet rám számítani a színpadon...

Évi közel negyven előadás csak az Operaházban...

Nem számolom. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a barátomnak igaza van: nem lehet meg egyszerre minden. Tudni kell annak örülni, ami van, és a család és az egészség is van olyan fontos, mint a karrier. Őszintén: hány, de hány olyan példát látni az opera világában, hogy egy sztárnak szétmegy a házassága, mert soha nincs otthon, és a gyermekei nélküle cseperednek föl... ha egyáltalán vannak gyermekei.

Ezek szerint boldog ember vagy?

Fogalmazzunk úgy, hogy megbékéltem a sorsommal. Hiszen végül is azt csinálom, amit szeretek, és csodálatos élményekben lehetett részem. A számtalan operaházi produkcióban olyan karmesterekkel dolgozhattam, mint például Giuseppe Patané, Lamberto Gardelli vagy Jurij Szimonov, és olyan partnerek oldalán énekelhettem, mint Nicolae Herlea vagy Piero Cappuccilli. Utóbbival kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet. Köztudott, hogy minden színpadnak megvannak azok a pontjai, ahonnan a legjobban szól az énekes hangja – és amelyekért a legnagyobb a „tülekedés" előadás közben. Az Erkel Színházban épp a Rigolettóra készültünk, amikor a próba előtt az egyik kolléga segíteni akart a nagy baritonnak, hogy majd ő megmutatja neki azokat a bizonyos helyeket. Cappuccilli azonban udvariasan elhárította a segítséget: csak sétálgatott egy kicsit a színpadon, időnként meg-megállva huhogott néhányat, és halálpontosan rátalált a legjobb akusztikájú pontokra.

A világsztárokról jut eszembe: művészileg mi volt a legnagyobb élményed? Egyáltalán, van értelme egy ilyen kérdésnek?

Ha úgy érted, hogy kik mellett éreztem magam a legjobban a színpadon, nos, akkor van értelme a kérdésnek. De úgy hidd el, messze nem a vendég világsztárok gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Puccini A köpeny című operájában Vakond nevű rakodómunkásként üldögéltem egy szajnai uszály szélén Sudlik Máriával, alias Szarka nénivel, szerep szerinti feleségemmel. Onnan hallgattuk B. Nagy János és Pitti Katalin szerelmi duettjét. Ez a két csodálatos művész akkor olyan hitelesen játszott, olyan átéléssel énekelt, vagyis a játékuk és az énekük együtt olyan elementáris hatással volt rám, hogy lúdbőrzött a hátam. Komolyan attól féltem, nem fogok tudni utánuk megszólalni, amikor majd szükség lesz rá...

Bizony, ez sem tegnap lehetett, hiszen  jó régen nem játszották már A köpenyt. Mi a helyzet a mai operajátszással?

Van ma is sok pozitívum meg negatívum. Én abszolút a hagyományos rendezés pártján állok, nem szeretem, ha kiforgatják a történeteket. Ilyenkor a látvány és a szöveg harmóniája megbomlik. Persze, elfogadom, hogy nem lehet ugyanúgy előadni a darabokat, mint 40 vagy akár csak 20 évvel ezelőtt. Ma bizony rendezői színház van, de hát ezt is lehet jól is, meg rosszul is csinálni. A kor mindenesetre nem kedvez a nagy énekes egyéniségeknek. De hogy jót is mondjak, anyagiak terén ma jobban megbecsülnek minket, mint régebben. Igaz ugyan, hogy nincsenek – legalábbis a szólisták számára – határozatlan időre szóló státuszok, de akinek van munkája, az megél a művészetéből. Régebben többünknek is volt valamilyen mellékfoglalkozása arra az esetre, ha a hónap vége felé elfogyott a pénz. B. Nagy Jancsi például profi kályhás volt (erre a tudományára egyébként engem is megtanított), én meg bútorszállítással foglalkoztam.

Valahogy úgy, mint a Szomszédokban a kollégád, Csányi János?

Pontosan.

És volt, hogy felismertek?

Előfordult. Épp egy értékes biedermeier szekrényt cipeltem fel a társammal egy soproni lakásba, amikor a tulajdonos megkérdezte, nem találkoztunk-e már valahol. Mondtam neki, hogy nagyon hasonlítok az operaénekes unokatestvéremre.

Ezek szerint sokat jártad a vidéket bútorszállítóként... No és énekesként?

Amikor az Operához kerültem, már nem volt tájolás, de idén – és ez is a mérleg pozitív serpenyőjébe tartozik – újraindult a Gördülő Opera: a Don Pasquale az első fecske, és ha jól tudom, Kecskemét és Kaposvár szerepel a célállomások között. No, és ne feledkezzünk meg a legfontosabbról: újra megnyílt az Erkel Színház, ami további fellépési lehetőségeket teremt.

Említetted, hogy jó néhány nagy szerep „benned maradt"...

Igen, bár nem állítom, hogy ezeket ma is mind el tudnám énekelni. Jó kis szerepem volt Varlaam, a szökött szerzetes a Borisz Godunovban. Nehéz szólam, az ember sokat van benn a színpadon, s a kórussal is kell énekelni. Aki ezt bírja, annak a címszerep sem jelenthet problémát – Varlaam szerepét a kis Borisznak is szokták nevezni. Persze, ez a hajó már valószínűleg elment: ha elő is adják életemben a Boriszt, nem én leszek Godunov. Ugyanakkor azt nem zárom ki, hogy Sparafucilét (Verdi Rigoletto című operájából), vagy a már említett Wagner-hősöket (Hundingot, Fafnert) akár még pár év múlva is hitelesen tudnám eljátszani.

Nemrég vált nyilvánossá az Operaház jövő évi programja. Gondoltak rád?

Gondoltak. A következő (2014/15-ös) évadban felújítják Szokolai Sándor világsikerű, operáját, a Vérnászt, s nagy örömömre felkértek a benne lévő nagyon kedves régi szerepem, az ún. „harmadik favágó" megszemélyesítésére. Hozzá kell tennem, erre a szólamra általában nincs túljelentkezés, mivel mély D-t kell benne énekelni.

És az nincs meg minden basszusnak, nem igaz?

Nincs, ez tényleg adottság kérdése.

Mint ahogy a jó humorérzék és – ahogy látom – az életre való bölcs rálátás képessége is. Búcsúzóul elmesélnéd, számodra mi volt a negyven év legmulatságosabb története a színpadon?

Szívesen, de ehhez vissza kell kanyarodnunk oda, ahonnan elindultunk, vagyis a testi adottságaimhoz. A korabeli rendezés szerint, a Rigoletto harmadik felvonásában a színpad egy, a nézőtérre merőlegesen álló díszletfallal van kettéosztva, hogy a nagyérdemű egyszerre láthassa a (mellékállásban bérgyilkos) Sparafucile fogadójának belső terét, valamint a fogadó előtti térséget. A falba szűk kis ajtót építettek, épp csak akkorát, hogy egy ember zsákkal a vállán átférjen rajta. A történet szerint Rigoletto felbéreli Sparafucilét, hogy ölje meg a herceget, mivel az meggyalázta a lányát, Gildát, de ez utóbbi – miután kihallgatta az alkut, és mivel még mindig szereti a herceget – feláldozza érte az életét, ismeretlen vándorként bekopog a házba, és a kinyíló ajtón belépve gyakorlatilag Sparafucile késébe rohan. Valahogy úgy, mint a mesében a kismalac a farkast, Gildát azonnal egy zsákba léptetik bele; a nő (a rendezés szerint) belülről két kézzel segít is magára húzni a zsákot, majd befogja annak száját. Ezután, már a zsákban, és persze látszólag Sparafucile ügyködése folytán, leomlik (tulajdonképpen leül) egy székre, és ott várja a folytatást. A folytatásban Rigoletto éjfélkor megjelenik a (tudomása szerint a herceget tartalmazó) zsákért. Ez utóbbi elvileg a következőképpen kerül hozzá: Sparafucile a szék elé térdel, ekkor a nő a zsákban segít neki és készségesen ráborul a vállára, majd a bérgyilkos föláll, a vállán kicipeli Gildát a kisajtón keresztül, leteszi terhét a földre, és megbeszéli Rigolettóval, hogy az dobja a zsákot a folyóba, kissé lejjebb, ott, ahol „elnyeli az örvény". Kubából érkezett színes bőrű vendégénekesnő játszotta Gildát két egymás utáni estén, de én csak a másodikban szerepeltem, mint Sparafucile. Jóval az előadás előtt már benn voltam a színházban. Ahogy öltözködöm meg készülődöm az előadásra, feltűnik nekem, hogy nagyon sok kolléga járkál a folyosón. Mi a fene, mondom magamban, ilyen szenzációs a vendég, ennyi szakmabeli szeretné meghallgatni ezt a kubai szopránt? Azután egyre többen lépnek oda hozzám, és kezdenek kérdezgetni, hogy jól vagyok-e, jó formában vagyok-e, és biztatólag megveregetik a vállamat. Valami nem stimmelt, mert mindegyikük a szokásosnál is vidámabbnak látszott.

Átverés készült?

Nem egészen, de a végén persze kiderült az igazság. A kubai hölgy ugyanis testvérek között is minimum 90-100 kilót nyomott, és az előző estén a váltótársam nem bírt vele: miután letérdelt, hogy a vállára vegye, nem volt képes felállni a zsákkal. Ehelyett visszadobta a székre, majd óvatosan a földre hempergette, és – nem a kisajtón keresztül, hanem a díszletet megkerülve – nagy nehezen kivonszolta a nőt Rigolettóhoz. Vagyis a kollégák nem a művészi élmény kedvéért jelentek meg olyan nagy számban a második estén, hanem mert híre ment a dolognak, és kíváncsiak voltak rá, hogy én majd mihez kezdek a nővel. Vannak pillanatok, amikor jól jön a sportolói múlt, az erő és a technika maradványa: én bizony a rendezői előírásnak megfelelően a vállamra kaptam a zsákot, átpasszíroztam az ajtón, és – bár majd beleszakadtam – annak rendje és módja szerint leraktam Rigoletto lábai elé. A nagy röhögés elmaradt.