Mi mindig is őszintén bíztunk az Antlers sikerében, a 2014-es Familiars korong azonban mind a csapat eddigi, mind pedig jövőbéli megítélésére negatívan hat.

Az Antlers annak idején az előző évtized egyik utolsó, viszonylag felkapott formációja volt, amit nem kis mértékben (sőt: kizárólagosan) második, 2009-es lemezének köszönhetett: a Hospice ugyanis úgy foglalkozott a lehető legközhelyesebb témával (a fiú feldolgozza, ahogy szerelme rákos lesz és meghal), hogy a remekül megírt, összefüggő dalok, a roppant sebezhető folkos-Michrophones-os hangulat és az énekes Peter Silberman törékenyen elcsukló hangja révén végig autentikusan szívszorító és bánatos maradt. És noha a téma súlyossága, valamint a csapat mimóza lelke miatt a korong bőven csupán az underground régiókban lelt szíves fogadtatásra (és ott sem mindenki repesett az örömtől), ott talán még arra is megvan az esélye, hogy generációja The Glow-ja, avagy In An Aeroplane Over The Sea-je legyen, hiszen dicséretesen folytatja az „érzékeny, fura fazon nagyszerű számokat énekel" sztereotípiát – ez azonban az Antlers későbbi megmozdulásait tekintve nem mondható el. Az időközben rendes zenekarra cseperedő produkció ugyan a 2011-es Burst Aparttal tett egy üdvözlendően határozott lépést a valamivel sötétebb és nyitottabb alt-rock irányába, aktuális korongjával sajnos visszaindul a startkőhöz, a csapattal pedig ebben a formájában igazán nem tudunk mit kezdeni.



Fölösleges azon gondolkozni, hogy a bizonyítási vágy, a motiválatlanság vagy a kreativitáshiány okozhatta a balkanyart, de a Familiars sajnos egy elég unalmas munka lett, amivel nem is elsősorban az a gond, ahogyan sikerült, hanem az, hogy látszólag az együttes sem tett meg mindent azért, hogy segítsen a helyzeten. Míg ugyanis a Hospice-en kellően elhitették velünk, hogy tényleg igazi gyötrődés és személyes bánat áll a dalok mögött (amikről még ma sem tudni, mennyire alapulnak valós történteken), most leginkább úgy tűnik, Silberman mindössze kelletlenül beült valami bárszékre, hogy olyan ''érzelemdús'' énekrészeket rögzítsen, amik a hallgatókban majd esetleg szomorúnak vagy meghatónak tűnhetnek annak ellenére is, hogy nem őszinték. Így van egy jó adag mesterkéltség a receptben, amitől az eleve kicsit hiteltelen lesz, hiába súlyosbítják a nagy letaglózottságot helyenként mariachi trombitával – ami egyrészt tagadhatatlanul jól passzol a hangulathoz, másrészt viszont csak takaróként működik a minden különös szerzői bravúr nélkül összeírt számokhoz. A dalok ugyanis nem mondhatóak jónak, a zenei körítés eleve hanyag és jellegtelen (közönséges dobok, halovány zongorakíséret és kb. ennyi), a melódiák pedig egyszerűen kidolgozatlanok. Kerekded kompozíciók helyett így inkább többperces impressziókat, hosszúra nyújtott bús kesergésféleségeket kapunk, amik némi változatossággal kiegészülve talán még menthetőek lennének, ám az, hogy háromnegyed óra után is az az érzésem, hogy végig ugyanazt a számot hallom, önmagában nem sokra elég.