A Hargitáról tartott a Zalába, és akkor futottunk egymásba, mikor már kezdett teljesen elkámpicsorodni. Mert micsoda hely ez a Magyarország...

Ahol nem veszik föl a stoppost, ahol ha egy pohár vizet kér, elküldik a kapuból, és ahol a legszemélyesebb, másnak amúgy is értéktelen holmikkal levő táskát is ellopják tőle. Harmadnapja nem evett, nem is igen aludt – én csak otthonról tartottam haza: hát így álltunk kint együtt az Osztyapenkónál, és reméltük, hogy mielőtt a fagyosszenteki vihar elkap, csak elvisz minket valaki dél felé. Ő soha nem stoppolt, soha nem is járt még Magyarországon, mert hát nem az a vándorló-fajta – ő „Ábel", a vadember, ahogy a barátai hívják, a rengetegből. Csak erdő legyen.

Otthon a Hargitában persze más ízű a víz, a levegő, az emberek is mások, még a felhők is máshogyan viselkednek, bár azt itt is meg lehet mondani, hogy hamarosan megjön a vihar, és jég is lesz benne, fehér felhő van alul. Otthon más az élet, csak azért van bevezetve a víz a kicsi hegyi faluban lévő házukba, hogy a kerekesszékes öccsét el tudja látni. Otthon kosárfonó a szakmája, meg ha már úgy vesszük, pék is, és hentes is, és sajtkészítő és minden más – mert hát azt eszik, amit megtermelnek maguknak: krumplit, tojást, tejet. Meg szalonnát, ha ugyan a medve nem viszi el a télire való disznót az ólból. Most pedig új munkát kell keresnie, megy hát a Balaton mellé lovakkal foglalkozni. Az egyetlen lovukat el kellett adják az apa temetésére, most hát nincs az sem, amivel járja a vidéket, hogy körmölje, patkolja a lovakat, gyógyítsa a beteg jószágokat; ha csak a lábát nem számítjuk járműnek (de hetven kilométernél már az is kevés, hiában nem félnek az egész napi gyaloglástól).

Mert az állatokhoz, ahhoz ért. És a történetmeséléshez is.

Volt olyan, hogy hívatott az állatorvos, mert tudja, hogy értek a lovakhoz. Hát itt ez a kanca, meg kéne ellenie, de nem tud, mert meg van fordulva benne a csikó, így pedig hamarosan elpusztulnak mind a ketten. De én láttam gyerekkoromban  kétszer is, ahogy a nagyapám ezt csinálta, őtőle tanultam ezeket. A doktor táskájában volt vállig érő kesztyű, bekentük vastagon vazelinnel – a nagyapám még disznózsírral kente be  a csupasz kezét –, és aztán benyúltam a kancába. Előtte el lett kábítva, hogy hajlandó legyen lefeküdni és nyugton maradni, hiszen a lovak ugyancsak ritkán fekszenek. Meg hát óvatosnak kellett lenni, mert ha a burok megreped, elpusztul a csikó is, a kanca is. De lassan, nagyon lassan ha terelgeti az ember a kezével a csikót, az követi, hiszen az is meg akar fordulni, meg akar születni. Végül majd'másfél órába telt, de végül csak megfordult a csikó az anyjában. Akkor aztán a kanca is magához tért, elkezdte nyalogatni a hasát, ami azt jelenti, elleni fog. Meg is ellett negyedórán belül. Megmaradt hát mindkettő, ami nem kis dolog. Hiszen ott nálunk a ló – az minden. Az az élet.

Aztán ugyanígy, mikor egy tehénnek megakadt a kérője, nem tudott kérőzni, mert annyira száraz volt, amit evett, megint hívattak. Akkor egy csővel leöntöttünk egy jókora adag olajat a torkán a kérőgyomrába, hát persze azonnal kijött minden. Utána elé raktuk a vizet – hát vagy negyven liter vizet megivott a tehén, jól kiszáradt a torka, soha nem láttam még állatot annyi vizet meginni.

Mondta is egyszer a doktor: ha én annyit tudnék, mint maga! Mondom neki: ha énnékem olyan papírom lenne, mint magának... de valójában nem, nem kell nekem a papír. Egyszerű parasztember vagyok, és nem adnám a kicsiny falumat ezért az egész Magyarországért.

Aztán megesett az es, hogy egy fán éjszakáztam a farkasok miatt. Tél elején, mikor éhesek s falkába tömörülnek, nagyon veszélyesek. Szilveszterezni voltunk a barátaimmal, bementünk mulatóhelyre, de valahogy nem volt kedvem ahhoz, hogy ott mulassak a diszkóban, hát elindultam hazafelé a szállásra. Hanem mikor az erdő széléhez értem, hallom ám, hogy jönnek a farkasok. Azonmód nekiiramodtam, aztán hopp, fel az első fára az út mentén. Ha egy fél perccel később érek oda, már késő. Ott kuporogtam a fán, alattam a tizennégy farkas összegyűlt, s gondolták, várnak, amég lepottyanok. Na, gondoltam ennek fele sem tréfa, s kigondoltam, hogy az öngyújtómmal meggyújtom a dzsekimet, mint egy fáklyát,  mert a farkas fél a tűztől, s azt a másfél kilométert a faluig, míg leég a kabát, csak kihúzom valahogy, el-elriasztva a tűzzel az állatokat. Hanem addigra úgy meggémberedett a kezem, hogy a gyújtó lepottyant a fáról, az egyik farkas rákapott, elharapta, az roppant egyet, s aztán csak ugyanúgy vártak, mint addig. Ott kellett kuporogjak hát reggelig, akkor jött a tejeskocsi. Az kora reggel menen, s hát látta az útról, hogy esszegyülekeztek a farkasok egy fa alá, biztosan van ott valaki. Akkor nagy dudálással szét is kergette őket. Én meg alig bírtam lemászni a fáról, úgy odafagytam. A tejes meg úgy kacagott, de úgy!

Az meg még gyerekkoromban történt egy vásárban, hogy a román rendőrnek mulatni volt kedve, s kitett száz lejt, meg melléje a kutyáját. A száz lej meg hát nagy pénz volt, a kutya pedig erőst vad. Azt mondta a rendőr, aki el tudja venni, azé lehet. Körül is állta a sok ember, mindenki próbálta megközelíteni, de igazán vérszomjas jószág volt, meg volt vadítva. Na, gondoltam, nehogy rajtam kifogjon egy román rendőr!

Odébb mentem kicsinyt, ahol volt néhány macska. Egy falat szalonnával magamhoz édesgettem az egyiket, aztán megfogtam hirtelen: na, jössz te mostan, segíjjél nekem. Visszamentem a kutyához, kabátomban a macska, aztán hirtelen csak eleresztettem. A kutya persze abban a minutumban utána vetette magát, én pedig odasétáltam a száz lejhez, és fölvettem. Hát úgy kacagtak az emberek! A rendőr pedig káromkodott szaporán. Nem is mertem a szeme elé kerülni. Apám, az azt mondta: jó mulatság volt, fiam, de többet ilyent ne csináljál! Azóta találkoztam még egyszer azzal a rendőrrel, nagyon nézett, hogy ismer-e éngemet valahonnan, de valahogy nem álltam le vele diskurálni...

Így múlattuk az órákat történetekkel, megjött a vihar is, a jég is, s az autók csak haladtak nélkülünk. Életemben nem láttam még ennyi autót, mint amennyi itt öt perc alatt elhalad, mondta tűnődve. Végül egy idős házaspár szánt meg minket, s vitt el a Balatonig, a legényt vitte volna tovább is. Kérdeztem, hát hogy érkezik meg most a tanyára, ha hat után eleresztik a kutyákat, s a Jóisten irgalmazzon annak, aki közéjük lép? Jöjjön el hozzánk. A Balatontól már csak fél óra stoppal. Igen ám, de ott csapott le az igazi viharos szél és eső, mikor fedezék nélkül álltunk kint – szerencsére csak néhány percig, egy sofőr a kamionjához igyekezett, s hamarosan megérkeztünk a Kisváros körgyűrűjére.

Csak a kulcsomat felejtettem otthon...

De a kalandok aznapra véget értek. Lett kulcs, megvacsoráztunk s megaludtunk otthon. Vacsora közben mesélt még sokat: a bukaresti katonaságról, ahol a magyarokkal csináltatták a piszkos munkát; a szüleiről, hogy az anyjuk kicsi korában meghalt, és az apjuk ezt nem tudta feldolgozni; hogy hogyan ütötte el egy kocsi az öccsét Magyarországon, mikor udvarolni ment munka után; most aztán se felesége, se munkája, pedig igen jó bútorrestaurátor. Én meg szép lassan kezdtem palotának látni a kicsi házunkat és idillinek az életünket, s eltűnődtem, hogy mennyi mindenünk van – hogy gombnyomásra lesz meleg a lakásban, és csészéből isszuk a teát, és édesanyámat nem fenyegetik kiéhezett farkasok, mikor tanítani megy nap mint nap. S a gyerekek is válogathatnak a tanítók között, melyik tanítja meg jobban írni-olvasni őket.

Bár nem vagyok biztos abban, hogy mi jártunk jobban.

Másnap kikísértem a város szélére tovább stoppolni. Pénz nem volt nála, nem is fogadott volna el – minden forintért és lejért megdolgozott az életében Most, ha Isten is úgy akarja, megkereshet néhány év alatt egy lóra valót, s akkor hazamegy a testvéréhez. És járhatja a vidéket az állatokat körmölni s gyógyítani, s akár elviheti piacra a kosarakat is, amiket megfon. Jut majd gyógyszerre az öccsének. Talán lesz disznó is a télen, és biztos, hogy jól megerősíti az ólat medve ellen.

Addig meg egy kicsit megismeri Magyarországot.