„Egyik legmeghatározóbb gyerekkori traumám éppen a papírokhoz kötődik és természetesen az iskolában éltem át.” – Az íróasztalkultúrát bemutató sorozatunk folytatódik.

Ha az ember már megtalálta a hozzá leginkább illő tollat, nem árt, ha megkeresi a tollhoz és önmagához leginkább illő papírt is. Azok a szerencsések, akik sokat tartózkodnak otthon, megengedhetik maguknak a luxust, hogy olyan papírt szerezzenek be, mint amilyen Hamvas Béla gyengéje volt: „halványsárga, bordás, félvastag merített papír", de akik sokat jönnek-mennek, nem egyszer terepen, út közben hallják meg a hangot, hogy eljött az írás és rajzolás szent ideje – és vagyunk ezzel páran így –, azoknak inkább javallott a jó notesz beszerzése. A jó notesz kérdése nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Merthogy egyáltalán nem mindegy, hogy az a notesz milyen papírt tartalmaz, mekkora, hogy néz ki, és mennyire strapabíró. Hogy mennyire fontos ügyről van itt szó, azt még egyszer ezen írások ihletadó forrásának számító esszéből vett idézettel tudnám csak eléggé érzékeltetni: „...nem én írok a papírra, hanem az ír reám."

Kamaszkoromban mindenféle füzetekbe firkáltam, még franciakockásba is, ami mostani szemszögömből szinte barbárságnak számít. Más kérdés, hogy akkori íráskényszeremnek éppen megfelelt, s ha másra nem is, de legalább az egyenes sorvezetésre megtanított, mert nem volt ezt oly könnyű elsajátítanom, mint másoknak.

Amúgy azt hiszem, ezt az írás- és rajzolásügyet valahol az általános iskola felső tagozata és az érettségi között rontják el, s mi ennek az egésznek csak szenvedő alanyai vagyunk. Azért is gondolom ezt, mert egyik legmeghatározóbb gyerekkori traumám éppen a papírokhoz kötődik, és természetesen az iskolában éltem át. Másodikos kisiskolás lehettem, és a szorzótáblából írtunk dolgozatot matematikaórán. Amikor a tanárnő elénk rakta a kitépkedett négyzetrácsos lapokat, hogy írjuk fel a nevünket, én teljesen kétségbeestem. Na nem azért, mert ne tudtam volna a nevem leírni, vagy a szorzótáblát, vagy végső esetben ne tudtam volna a szomszédomról lelesni, aki a tolltartójáról puskázott, hanem azért, mert a nevemet akkor kellett először bekényszerítenem valamiféle keretek közé. Felírtam göröngyös betűimmel és a négyzetrácsos lapon olyan volt, mintha kéken izzó rácsok mögé zártam volna önmagam. Képtelen voltam gondolkodni, szemem lángolt, tenyereim izzadni kezdtek, megszólalni nem mertem. Végképp kétségbeestem, amikor a tanárnő rám szólt, hogy „Tibike, kezd már el!" Amikor letelt az idő, én még mindig csak nevemet néztem a lapon. A tanárnő beszedte a dolgozatokat, engem felállított, nagyon lehordott, és azt mondta, az óra végéig ott kell állnom, és ha mindez még nem lett volna elég, az idegességtől, ott, hétévesen, egyszerűen összevizeltem magam. A tanárnő pedig nem engedett ki, ott tartott óra végéig, anyám pedig csak a nagyszünetben érkezett meg értem, mire már mindenki kinevetett az osztályból. Azt hiszem, ez volt az egyik első olyan élményem, amelyben megaláztak. Később még meglehetősen sok ilyen volt, de megtanultam állni, tűrni, és nyugodtan sírni. És még valamit: hogy sose írjam magam rácsok mögé. Ha tehát gyermekkorunkban ennyire tudtunk figyelni a papírra, nem árt felnőttként újra megtanulni ezt a régi tudást.



Érdemes kellő gondot fordítani arra, hogy milyen papírt tartalmazó noteszbe írunk. Én természetesen és elsősorban a sima, mindenféle vonaltól és – az említett sztoriból kifolyólag – mindenféle négyzetrácstól mentes papírokat szeretem leginkább. Jó, ha nem üt át rajta a töltőtoll és az ecsetfilc, de a legfontosabb, hogy a roller-ball toll, mely hangtalan suhan, ne akadjon meg semmilyen mikro recékben. Fontos, hogy a notesz kívülről ne legyen feltűnő, lehetőleg fehér vagy fekete legyen, hogy amikor kinyitom, ne terelje el figyelmemet szépségével vagy mintáival arról, amit épp írni akarok. Jó, ha egy gumi összefogja, hogy a begyűjtött virágokat és faleveleket préselni tudjam, és esetleg a hátlapon van egy kis zseb, melybe mindenféle fecnit és különös jegyzeteket rejteni lehet. Ebből a típusból elég sokfélét kipróbáltam már, nagyobbat és kisebbet is, mégis a középméret a legjobb, a 13x21 centiméteres lapokból álló. A legismertebb márka, amely ezeket a noteszeket gyártja, a Moleskine, de egyszer barátomtól kaptam ilyen noteszt Indiából, melynek Brhama Forces volt a márkája, s hajszálnyit keményebb lapok voltak benne, az sem maradt el sokkal európai társánál. Igen jó minőség, bár más méret az olaszországi Ciak által gyártott notesz is. Szeretem még a kézzel készített füzeteket, bár itt leggyakrabban az a problémám, hogy nem elég jó papírt kötnek beléjük, s hamar szétesnek.

A legjobb notesz fekete vagy fehér, éppen kézre álló, nem túl nagy és nem túl kicsi, átköthető gumival vagy madzaggal, és a benne megtalálható papírlapok lehetőleg halványsárga, bordás, félvastag papírok. Van benne egy a kötéshez igazított szalag, mellyel jelezni tudom, hogy hol tartok, illetve maga a kötés erős, pontos és láthatatlan. Egy ilyen notesz lenne tökéletes, de bevallom, ilyet én még nem találtam, és tartok tőle, hogy ha egyszer használnám, többet másmilyenbe már nem szeretnék írni.

A legnagyobb dolog mégis egy üres füzetben az, amikor az ember elkezdi. Az első vonások, az első pillanat meghatározza egy füzet sorsát, későbbi tartalmát, éppen ezért sokáig kedvenc versidézeteimet írtam fel az elejére. Mostanában inkább megkérem rajzoló barátomat, hogy valami apróságot rajzoljon az első lapra, ezzel enyhítve egy régi, gyerekkori szorongás emlékét. Aztán valahányszor megtelik egy-egy ilyen noteszem, és berakom őket az íróasztalomba, képzeletben odamegyek a matematikaórán megalázott gyermekkori énemhez, és azt súgom neki, hogy soha, de soha ne hagyja, hogy nevét, avagy őt magát rácsok mögé zárják, még akkor se, ha ezért mindenki kineveti. Hátha oldódik bennem is az az ősi szorongás, mely előtör, valahányszor csak leírva látom saját nevem.