Mikor búcsúzkodtunk, első találkozás ő felállt, én meg hozzáléptem, hogy a kabátját fölsegítsem a vállára, és pillantásom naivul, bizonyos mértékig felkészületlenül siklott rajta végig.
Mint a perzsa tőrhegy. Áll.
Oly szögben, ami a valóságban már nem létezik, ha csak nem női testen, ott is a Teremtő huncut jókedvében, idestova félévszázados jóindulatában, hogy felmérhessük végre, minek hogyan is kell kinéznie ahhoz a maga valójában, hogy életünkig érjen. Még az én hamum is lángossá kotorja
ez a Bóóó
vagyis ez a Pó
deltájára emlékeztetően
pó
ztalanul pazar paláver itt.
Hogy ez mekkora. Nem nagy. Nem azt akarom mondani. Azt akarom mondani, amit mondani akarok, még azt is egész halkan, csak a szívem, e hajnali verő mélyén, hisz még mindig nem jön álom a szememre: hát mi módon mekkora ez az ekkora? Hogyan is kerek? Sűrűn és terjedelmesen. Melegen, szélesen, biztosan. No igen.
Királyságot lehetne alapítani beléje....
Azt nem mondhatjuk, hogy éppen arra vár – vagy mégis? Néki az egyenest a megváltása volna? Civilizációk tömkelege emelkedett -süllyedt alája a múltban, őpopsija alá? Igy kell elképzelnünk? Icipicit kandin. Melyik királynő mondhatja, hogy bevégeztetett, ha még a trónján ül?
Ha még áll a vár.
Kemény.
Ó.
Ez a nő vár.
Mint minden igéret. Igéret, lakattal. Hőköltet, állat, e farmagabiztosság. Öntételezése, de már a húsában, előttem. Nem ám nekem! Azért még harcolnom kell, lennem kell, a létemre kell vennem. Ebbe ájulok bele! Magam előtt látom. Mit? A kereket, tömöret? Szétválaszthatatlant? Egy nagy jövőt? Nagy adagot? Nevetséges vagyok. Ez a történet másik oldala. Míg nem húz az ölébe, nyargalok befelé a kacskaringós ösvényen, magamba, vakon. Megvagyok neki! Elfogott, ha megtaláltam. De hát csak megláttam! A vágyható lágyat. Tenyérbevalót. Ámbár jó tömött. Elvesztem. Ha látod, már nem látod. Láttam, amit nem látni szabad, hanem... Ebből kél ki a vágy.
Nem csitul. Dobog.
Pillantásnyi időre láttam egy nőt.