Mi az: idegesen rángatózó kanadai indie-rock banda, ami nem a Wolf Parade? Hát a pályája elején lévő Ought, ami egy emlékezetes bemutatkozó lemezt szállított nekünk.

Az év félidejéhez közeledve elmondhatjuk, hogy az elmúlt négy-öt hónap korántsem a jó elsőalbumos zenekarok túlburjánzásáról szólt, éppen ezért is kellemes végre egy tehetséges utánpótlás-jelöltet találni a tengerentúli Ought személyében. A négyfős csapatról alapvetően annyit érdemes tudni, hogy annak ellenére tevékenykedik Montréalban, hogy egy kanadai szülött sincs a tagjai között, valamint, hogy a nemrégiben megjelent debütjét támogató, akár határozottan erősnek is tekinthető kritikai hátszél miatt valószínűleg a kompánia a második legnépszerűbb olyan formáció a zeneőrültek között, amelynek egy angol segédige a neve. A jövő azonban bíztató: a 2011 óta tevékenykedő, és időközben egy EP-t is megjelentető kvartett szekere a totális ismeretlenségtől azért már elindult a relatív rétegnépszerűség felé, ami a Godspeed, You! Black Emperor udvarháztartás és mondjuk a Tindersticks dolgait egyengető Constellation kiskiadó által felkínált lemezszerződésnek, valamint a már említett kedvező, ám azért nagy Oughtmániát ki nem robbantó szakmabeli szavaknak köszönhető másodsorban, elsősorban pedig annak, hogy a csapat valóban jólesően találékony, pikáns gitárrockot játszik.



Egyáltalán nem meglepő, hogy a kritikusok zabálják az együttest, a More Than Any Other Day című bemutatkozás ugyanis rengeteg korból és szcénából hasonlít rengeteg mindenre. Eleve ott vannak a nyávogós/szárnyaló vokálok; a javarészt torzítatlanra kevert, szikár (gitár)hangzás, valamint a játékos módon feszegetett dalszerkezetek miatt egyértelmű vonatkoztatási tengelynek tekinthető Television; de helyenként érezhetjük a szabálytalan ritmusokat szabálytalan popdallamokkal (és jó sok dumával) keverő Dismemberment Plan nyughatatlanságát is; a hangulati imbolygás és az itt-ott hosszúra nyúló számok jelenléte pedig egy visszafogottan kitüremkedő Slint-Mogwai párhuzamért kiált. Ezt észben tartva lehangolóan tudatosul bennünk, hogy az Ought nem nagyon tartalmaz olyan elemeket, amiket az 1977 óta máshol nem lehetett hallani, viszont az is igaz, hogy gitárzenekar az elmúlt esztendőkben ritkán volt ilyen merész és kísérletező. A négyes ugyanis javarészt saját szájíze szerint, megalkuvás és kompromisszumok nélkül játszik akkor is, ha ez egy kicsit megnehezíti a közönség dolgát, ettől pedig pont olyan friss szellőként hat a korong a 2014-es felhozatalban, mintha a Marquee Moon remaszterelt változata lenne. A fekete-fehér színhasználat és a jól elkülönülő, természetes hangszínében meghagyott dob-gitár-basszus-ének egy kicsit eleve szokatlan manapság, az indulatok alatt szétroppanó és kinyújtott popstruktúrát azonban még inkább, azonban az összhatás nem lesz megterhelő, sőt, a nyolc dalban közel ötven percet tömörítő album legtöbbször kiszámíthatatlan és cseles, amikor pedig egy-egy maradandóbb dallam is beleszövődik a képbe, akkor akár még megindító, lelkesítő is tud lenni.  Persze nem szabad túl sok mindent belevizionálni a dologba: a munka ugyanis nem lép túl egy dicséretesen experimentális poszt-punk anyag kategóriájánál, viszont egy olyan ígéretes versenyzővel bővíti a vérszegény felhozatalt, ami már első nekifutásra is remek köridőt futott, és ami, szívből reméljük, idővel csak egyre jobb és jobb lesz.