Május 30-án két koreográfiával érkezik a Nagyvárad Táncegyüttes a Hagyományok Házába. A magyarországi bemutató előtt Dimény Levente, a Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének igazgatója beszélt az előadásról.
A szombaton látható egyik darab, a Szerelemkert a Kalotaszegről kialakult képünket árnyalja, gazdagítja, a másik, A villa a Gyimesek táncos, zenés szokásvilágát tárja elénk.Hagyományok Háza: Hogyan árnyalja a Kalotaszegről bennünk kialakult képet a Szerelemkert című előadás?
Dimény Levente: Az előadás rendezőjének vallomása szerint a színpadi alkotó számára Kalotaszeg olyan kincsesláda, melynek kulcsát a saját terepismerete és tapasztalatanyaga adhatja, de melynek feltárásához képzelőerejét és találékonyságát is latba kell vetnie. Az előadás a táncok, táncdalok és énekek palettáján talált színeket a képzőművészet egyes alkotásainak mitikus, szürreális hangulatú árnyalataival elegyíti. A templombelsők hímzései és festett kazettás-mennyezetek archetipális vagy rejtett szimbolikájú alakjai, a fa harangtornyok és népi faragások mintázatai, a templomok falán található kőfaragványok, szobrok mind-mind ihletői a művészi összhatásra törekvő alkotásnak. A műsor lazább dramaturgiai vonalát a vidékről ismert balladák és mondák – például a mellein kígyókat szoptató madárasszony – narratívái képezik anélkül, hogy bármelyikük elmesélése lenne a cél. Az előadás tartalma is ehhez a szemlélethez igazodik: nem egy kiragadott történelmi eseményt, egy népi szokást vagy csupán népi táncokat kíván bemutatni, hanem egy tágabb keretbe ötvözve, mintegy szintézisbe kovácsolja az egymás társaságában színpadon ritkábban előforduló jelenségeket.
H. H.: Mire utal a táncjáték alcíme, a „vigyázó látomás"?
D. L.: Az alcímben a Kalotaszeg dél-nyugati határán lévő Vlegyásza-hegy másik nevére, a Vigyázóra utalunk. E név sűrítő jelentéséből mind a néphagyomány értékmegőrzésének intelmét, mind a hagyomány minket éltető, gondoskodó és vigyázó erejének szavát halljuk. Valójában eleinte ez volt az előadás tervezett címe is, melyet aztán az előkészítő munkafolyamatok során alcímmé és egyben műfajjá is minősítettünk, mégpedig azért, mert az előadás teljes egészében látomásszerű.
H.H.: A villa című darab „kortárs" néptáncelőadás, amelynek alapját Zsidó Ferenc azonos című novellája adja. Mit jelent a „kortárs" néptáncelőadás?
D.L.: Kortárs, mert nem autentikus – csak táncokat bemutatni akaró –, oktató jellegű folklórelőadásról van szó, hanem egy olyan előadásról, mely történetet mesél el a néptánc nyelvén. A történet bármikor játszódhatna, akár napjainkban is. Azért kortárs, mert a mai korban született, mert a kortárs ember nézi, ezáltal kortárs a szemlélete. Hogy mi a történet? Egy temetési szertartás végén a torban, miután az utolsó ember is elmegy, s csak a közvetlen családtagok maradnak, szemlátomást oldódni kezd a hangulat, sőt tulajdonképpen örvendnek a megboldogult halálának, aki életében gazdag, vagyonos volt, de családjában mindenkit terrorizált. Egy idősebb asszony imádkozik, s akár egy jósnő, figyelmeztet az elátkozott lelkekre, akik holtuk után visszatérnek, ha életükben sokat átkozták őket. A többiek nem hisznek neki, de bizonyos baljós jelek arra a következtetésre juttatják őket, hogy ha nyugodt lelkiismerettel meg akarnak szabadulni a halott szellemétől, akkor egy bizonyos rítust el kell végeznie valakinek a családból. A történet további része nyílván az előadást megnézők privilégiuma. Annyit azért elárulhatok, hogy műfajként akár a néptánc-thrillert is megjelölhettük volna.
H.H.: Mit üzen az előadás a ma emberének?
D. L.: Az üzenet nem konkrét, vagy talán éppen maga a kérdés az, amelyet azonban a darab nem akar megválaszolni. Sokkal inkább feltenni hivatott azt a nézők számára. Egyaránt szól a kérdés a racionális és a misztikus gondolkodású embernek. Vajon élhetünk minden átjárás nélkül csak az egyik oldalon? Világunk szerves részét képezik a hiedelmek és mítoszok, melyeket száműzni igyekszünk a mindennapjainkból. De vajon élhetünk-e úgy, hogy nem hiszünk semmiben és semminek, és mindent meg tudunk magyarázni tudományosan?
D.L.: A Nagyvárosi bujdosók nagy közönségsiker volt, talán éppen azért, mert képes a nézőt szembeállítani saját magával. Egyfajta tükröt mutat, de nem olyan arculcsapásképpen, mint teszi azt egy-egy szöveges odamondogatós színházi előadás, hanem lélektől lélekig hatva, Kiss Ferenc csodálatosan megírt – mondjuk – megfogalmazott zenéi és persze szövegei által. Három nagyon erős lábon áll az előadás. Az egyik az előbb már említett Kiss Ferenc által komponált zene és a hozzá írt szövegek. A másik az élő zene és a tánc összhangja, végül pedig, de nem utolsó sorban Novák Péter őszinte előadása, mint énekes szólista és mint játékmester.
H.H.: Tavaly novemberben a Hagyományok Házában is láthatta Önöket a közönség. Két Tamási Áron-művet dolgoztak fel, az egyiket gyerekek, a másikat felnőttek számára. Az autentikus folklórelőadásaik mellett táncjátékaik és gyermekelőadásaik is népszerűek.
D.L.: Mindig vannak a repertoárunkon gyermekeknek szóló előadások is, csakúgy, mint táncjátékok és folklórelőadások. Ennek oka, hogy nagyon fontosnak tartjuk a közönség minden rétegének a megszólítását. Korosztálytól, nemtől és felekezettől ugyanis nem független, hogy ki mit néz meg. Van, akit azok a táncjátékok érdekelnek, amelyeknek történetük van, és van, aki az autentikus folklórra kíváncsi. A gyerekeknek pedig legtöbb esetben fel kell még nyitni a szemüket arra, hogy értékelni tudják a táncos zenés hagyományainkat, hogy érdeklődjenek saját népi kultúrájuk iránt. Az ő érdeklődésüket leginkább egy táncos mesejátékkal tudjuk felkelteni. Mondhatjuk, hogy igyekszünk kinevelni magunknak a következő generáció közönségét. Ez nem könnyű feladat, nálunk sajnos nem képezi a tananyag részét a néptánc és a népzene, népi kultúra. Most is készülünk egy új gyermekelőadás elkészítésére. Pomádé király történetét fogjuk eltáncolni a gyerekeknek.
H.H.: Miért tartják fontosnak a táncszínházi előadásokat a hagyományos, autentikus folklórműsorok mellett?
D.L.: Egyrészt mert mi mindkettőt nagyon szeretjük, s ez is fontos szempont. Másrészt – s ez talán még fontosabb – a felnőtt közönség, ahogyan arról korábban már szó esett, elég sokrétű, mi pedig szeretnénk minél szélesebb közönségrétegekhez elérni. Szeretnénk, ha azok is szívesen látogatnának el az előadásainkra, akiket eddig a néptánc még nem érdekelt, akik csak egy-egy színházi előadásra látogattak el, de megnézve egy-egy előadásunkat megváltozik a felfogásuk, s ezután már szívesen térnek be táncelőadásokra is. Szeretnénk elérni, hogy keveredjen, oldódjon egy kicsit a színházlátogató és a táncelőadásokat kedvelő közönség.
HH.: Május 16-án mutatták be új darabjukat, amely az I. Világháború kitörésének századik évfordulójára készült. Mi újat tud üzenni erről a korszakról a Világcirkusz című előadás?
D. L.: A bemutató színházunk két társulatának – a Nagyvárad Táncegyüttesnek és a Szigligeti Társulatnak – közös produkciója. Juronics Tamás rendezésében került színpadra, és nagy sikert aratott a nézőközönség köreiben. A darab dramaturgja Bodolay Géza, aki Nagy Dániel Cirkusz című kisregénye alapján készítette el az előadás szövegkönyvét. Nagy Dániel az első világháború befejezése után nyolc évvel írta meg a regényt, melyben a világháború vérontásainak esztelen voltát, az emberi kegyetlenséget csúfolja ki. A Bodolay Géza által dramatizált színházi előadás táncképek sorozatában reflektál az emberi nagyravágyás gerjesztette világégés borzalmaira. A díszlet és a jelmezek a cirkusz világát varázsolják a nézők elé, így születik meg a cirkusz a színházban, Ieremias Bianca Imelda, az előadás díszlet- és jelmeztervezőjének ötletei által. Ezek között a díszletek között fest a világháború borzalmairól megdöbbentő és megható, néha letaglózó képeket a koreográfus Mozart Requiemjére komponált táncképeivel. A darabban a nézők találkozhatnak az emberi társadalmat mozgató esztelen eszmékkel, az emberi kegyetlenséget elfogadni nem tudó Istennel, isteni és ördögi hatalom konfliktusaival. Nem szokványos megemlékezés ez egy eseményről, amely szinte az egész világot romba döntötte, és aminek a mi napig viseljük a következményeit. Ha mélyebbre tekintünk, megérthetjük: ez az előadás is a máról szól.
forrás: tanckritika.hu
