Szuperlassú, átlátszó csigát fedeztek fel a föld mélyén. A sok szenzáció, botrány, és villantás közepette nehéz felhívni a figyelmet az olyan igazán fontos dolgokra, mint ez a csiga.

Persze mindig kérdés, hogy mit fedez fel valójában az ember, hiszen ezek a csigák, alighanem már meglehetősen régóta ott vannak, de azért öröm az ürömben, hogy miközben fajok tűnnek el a földről örökre, néha találunk újabbakat is.



Barlangászok és biológusok ereszkedtek le a Horvátországhoz tartozó Lukima Jama-Trojama barlangrendszerbe, mely a világ húsz legmélyebb barlangjának egyike. 914 méter mélyen találtak rá a 2 mm átmérőjű, szinte teljesen áttetsző házú és testű csigákra, akik közül néhány példányt kiválasztottak – nem tudjuk milyen szempontok szerint – és elküldtek a frankfurti egyetem csigaszakértő professzorához, ahol DNS vizsgálatok során megállapították, hogy egy már ismert csoport új fajáról van szó. A csiga a hangzatos Zospeum tholossum nevet kapta, s a neves kutató kijelentette, hogy e különös, az emberiségtől eleddig boldogan elzárt lényecskék „csupán néhány millimétert csúsznak hetente, azt is legtöbbször körbe-körbe, ezen a kis folton legelésznek szinte egész életükben". Miután derűs és együttérző kacagásomat vissza tudtam folytatni, bevallom ezen komolyan elgondolkodtam. Természetesen úgy vélik, hogy ha ezek az átlátszó csigák nagyobb távot akarnak megtenni, akkor áramló vizek vagy barlangi tücskök segítségét veszik igénybe. Bár megnézném a tücsköt, amelyik arra vár, hogy egy ilyen csiga – mely 2mm tesz meg egy hét alatt, ráadásul utóbb kiderült, hogy vak is – felmásszon rá, de azért el tudom képzelni. Miután mindezekkel a különös adatokkal szembesültem, elkezdtem magamban számolgatni és képzelődni. Vajon mennyi időnek kellett eltelnie, hogy ezek a csigák a tengerszintről lekerüljenek 914 méterre. Ha eleve ilyen mélységben fejlődtek ki, akkor persze semmi, ha egy nagy áramlás ragadta őket magával, szintén kevés, de ha – legalábbis elméleti szinten – nekik maguknak kellett lemászniuk, akkor mennyi időre volt szükségük? Tekintsünk el attól, hogy 914 méter mélyig míg eljutunk rendkívül sok cikk-cakkot kell megtenni, s attól is, hogy valószínűleg nem a tengerszintről indulhatunk. Ha minden héten 2mm tudunk megtenni, akkor egy hónap alatt 8 mm-t teszünk meg, egy év alatt 96 mm-t – most nem számolunk a rövidebb hónapokkal, meg egyebekkel, mert bízunk benne, hogy a derék Zospeumok sebessége nem állandó – ahhoz tehát, hogy 914 méter mélyre jussanak 9520 év és még valamennyi hónapig kell mászniuk. Már amennyiben teljesen egyenesen mennek, mondhatni merőlegesen, nem csúszkálnak és legelésznek körbe-körbe, nem úsznak, és nem vesznek igénybe tücsöktaxit. Eredményünk tehát lehet a valóságban kétszer, sőt százszor ennyi is, de lehet sokkal kevesebb, hiszen ha belegondolunk, hogy az a néhány vizsgált csiga micsoda sebességgel juthatott el a horvátországi barlang mélyéből a frankfurti egyetemre, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindez csigaaggyal szinte felfoghatatlan. Mindezeket számolgatni inkább vicces, mint értelmes, de azért érdemes azon elgondolkodni, hogy milyen régóta lehetnek ezek a csigák a mélyben, milyen régóta élnek érintetlenül, s különösen pedig, hogy mennyire csodálatos a természet és a teremtés, hogy ilyen sokszínű, bőkezű.

De nem azért rángattam elő a közel egy kilométer mélyben megbúvó barlangból ezt a kicsinyke csigát hogy a biodiverzitásról, vagy annak megőrzésének fontosságáról beszéljek, bár hihetetlenül fontosnak tartom mindkettőt. Hanem azért, hogy egy pillanatra segítsen minket, mert akár tetszik, akár nem ez a kicsinyke csiga, hihetetlen lassúságával és a messzi mélységben megbúvó hazájával nagyon sokat segíthet nekünk. Elsősorban elgondolkozni a különböző élőlények tér és idő fogalmainak relativitásáról.

Lehetséges, hogy ezeknek a csigáknak a szemszögéből mi élünk értelmetlenül rohanó életet, s ha saját lábunkon nem tudunk elég gyorsan odaérni valahova, akkor járműveket használunk és azokkal sodortatjuk magunkat még nagyobb és még értelmetlenebb sebességgel. A Föld teljes felszínén szétszóródtunk, de napjaink nagyrészét egy kétszer-kétméter széles területen töltjük, legelészve. Talán hasonlítunk abban ezekhez a csigákhoz, hogy mi is sötétben tapogatózunk egész életünk során, s azt hisszük élünk, de lényünk már nem áttetsző, házainkba nem engedünk belátni, mi azonban mindenki máséba be akarunk kukkantani, erről szól a média és a bulvár. Ám míg ezeknek a derék csigáknak úgy tűnik rengeteg idejük van, mondjuk tízezer év egy barlangi túrára, addig tízezer év alatt mi történelmet csinálunk, civilizációk tűnnek el, kultúrák születnek és pusztulnak, emberi sorsok milliárdjai ragyognak fel és tűnnek el örökké. Tudomány emel és pusztít közben, amit ma felfedez, holnap lerombol, ha ott találunk is egy új fajt, amott tíz másikat kiírtunk. A természettel, az élet nagy és sokféle megnyilvánulásaival szinte semmit sem tudunk kezdeni, talán, ha derülünk rajtuk – „Nohát milyen lassú csigák ezek! Milyen különös szerzetek!" – de aligha gondolkodunk el azon, hogy ez a sokszínűség, s a sokszínűség által megnyilvánuló élet mit üzen nekünk. Aligha tűnődünk el igazán azon, hogy az az idő és az a tér, amelybe a mindennapok mókuskereke és mesterséges közegünk beleszorít, mennyire távol van a Föld bolygó valódi idejétől és igazai tereitől. Még csak nem is emberidőben gondolkozunk, hanem napisajtó és tévéspot időben, munkaórában és munkanapban. Hogyan is közelíthetnénk meg a bolygóidő léptékét? Hogyan érthetnénk meg az emberi létezést, ha egy barlangi csiga létének nagyszerűségét nem értjük, nem érezzük át? Hogyan érthetnénk meg saját magunkat, ha a tőlünk egyre inkább távolodó természet megnyilvánulásait beszorítjuk a biológia tudományának fiókjába, s rácsodálkozni, analógiákat teremteni nem merünk? Nézzük meg jól a tízezer arcú életet, üzen nekünk, hozzánk szól, fák és virágok, madarak és bálnák, csigák és emberek formájában. Csak meg kell hallanunk mit üzen.