A kortárs jazzgitározás egyik legnagyobb művésze, a 20 Grammy-díjjal kitüntetett Pat Metheny mosolyogva sétál be a MÜPA színpadára csíkos hosszú ujjú pólójában.
Majd magához veszi 42 húros Manzer pikasso gitárját, és szelíden elmélyül a saját zenéjében. Egészen halkan kezd bele az ezerarcú Into the Dreambe. Elindítja a hangok áramlását, a rezgés szétárad a nézőtéren, aztán mellé állnak kollégái: Ben Williams bőgős, a dobos Antonio Sanches és a szaxofonvirtuóz Chris Potter. Ők így együtt a Unity Band. Minden hangszer beépül a Metheny által elindított zenei áramlatba: a meditatív egyhangszeres kezdés után Pat felveszi a hathúrost és különleges minőségű instrumentális jazzbe kezd a kvartett. A hangzás többnyire kiegyenlített, minden zenei gondolat, improvizatív felvetés szépen érvényesül, legtisztábban azonban a gitárhang jut el hozzánk. Pat nem a szavak embere, ő a zene miatt jött, egyszer beszél csak a közel háromórás játékidő alatt, akkor elmondja, kikkel áll a színpadon, mit hallottunk eddig, és mi lesz ezután.
A következő blokkban csatlakozik a multiinstrumentalista Guilio Carmassi, aki itt és most billentyűsként árnyalja tovább a finoman rétegzett műfaj hangzásbeli lehetőségeit, és fellebben a fátyol az Orchestrion-projectből már ismert, néhány fantasztikus hangszer–konstrukcióról is. Innentől vizuálisan is elkényeztet minket a produkció: szerepet kap a vetítés, a fénydramaturgia, ízlésesen megmaradva hangulatfestő elemnek. Ennek az egységnek a gerincét a 2012-es Unity band lemez és a legújabb Kin album szerzeményei képezik. A kompozícióknak hihetetlen sodró ereje van. Zakatoló, zaklatott, bonyolult ritmusképletek és lágy érzelmes melódiák váltják egymást. A csilingelő, jellegzetes „Pat-sound", a gitárszintetizátor, az akusztikus gitár váltogatása mozgalmassá, pergővé teszi a koncertet. A harmadik szettben régebbi dalokkal találkozunk, és bravúros hangszeres kiállásokat csodálhatunk, a mester parádésan „körbeduettezi" a csapatot: útba ejti minden zenésztársát, és meghitt, de szédítően virtuóz zenei párbeszédbe elegyedik velük.
A közönség kitörő örömmel és szeretettel tapsolja vissza az est főhőseit, akik nem fukarkodnak a ráadásokkal. Személyes hangvételű, visszafogott harmóniákban cseng le az est. Egy hangszerrel, keretes szerkezetben. A Beatles „And I Love Her" című „methenyzált" klasszikusa zárja az eseménydús, páratlanul gazdag, közel háromórás koncertet.
