Szerencsés véletlenek, társadalmi konfliktusok, szabad utcai fényképezés – egy világhírű fotós látásmódja és gondolatai. Ian Berry-vel a Magnum Photos kiállításán beszélgettünk.
A világ leghíresebb fotóügynöksége, a Magnum Photos új vándortárlata Kontaktok címmel látható a budapesti Capa Központban augusztus 24-ig. A kiállítás megnyitójára és a hozzá kapcsolódó workshopra Ian Berry is Budapestre látogatott. A világhírű fotós 1960-ben egyetlenként örökítette meg a dél-afrikai Sharpeville-i mészárlást, ami az apartheid történetének egyik legkegyetlenebb eseménye volt. Fényképeit később a bírósági tárgyalásokon is felhasználták bizonyítékként arra, hogy a tüntetések békésen kezdődtek, amíg a rendőrség tüzet nem nyitott. A fotóriporter az elmúlt évtizedek során fényképezőgépével világszerte politikai és társadalmi konfliktusok százait örökítette meg. A 80 éves, továbbra is állandóan mozgásban lévő fotós Dél-Afrikában készített képei közül a Capa Központ Kontaktok című kiállításán láthatunk egy szériát. A kontaktok (az eredeti filmtekercs egymás után lévő fotóinak a filmmel megegyező méretűre nagyított képsorain) a történések mozzanatait mutatják be, előzetes szerkesztés nélkül.
A kontaktok felfedik a fotósok titkait. Mit árulnak el ezek a képek?
Kicsit olyan, mint az íróknál: írogatsz mindenfélét, de a jegyzeteidet nem nagyon szeretnéd megmutatni senkinek. A közönségnek ez érdekesség, más fotósoknak pedig nagyon hasznos lehet látni az eredeti képeket, amelyekből később válogatunk, és kivágunk részeket. Megtudhatod belőle, hogy néz és gondolkozik a fotográfus, le tudod olvasni a képekről. Amikor beléptem a Magnum fotóügynökségbe, én voltam a legfiatalabb tag. Éjszakánként bementem a párizsi irodába, és a nagy fotósok (Henri Cartier-Bresson, Marc Riboud) kontaktlapjait nézegettem – lenyűgöző lehetőség volt. Most, a digitális fényképezés korában ezt már nem tehetjük meg.
Hogy működik a kiválasztás? Meg kell küzdeni a fotósnak a magazin szerkesztőivel?
A döntés általában hosszú harcok eredménye. Miután csatlakoztam a Magnumhoz, sok eseményfotót készítettem szerte a világban. Előfordult, hogy visszatértem Párizsba, és magamnak válogattam a képeket. De általában úgy működött, hogy a negatívot beraktam egy borítékba, elmentem a reptérre, odaadtam egy utasnak, hogy vigye el Párizsba, ahol valaki az irodában megszerkesztette a fotókat. Amikor pedig hazaértem, és megláttam a végeredményt, sokszor tettem fel a kérdést, hogy hagyhatta ki a képszerkesztő pont azt a képet, ami a legjobb az egész sorozatból.
A kiállításon látható kontaktlapjáról is más fotót választott ki, mint a magazin. Mit láthatunk ezen a képsoron?
Azelőtt, hogy Nelson Mandela hatalomra került, és az afrikai emberek elkezdtek volna fellépni az országban történtek ellen, a rendőrség sokszor egyszerűen a tömegbe lőtt az utcán. Gyakran előfordult, hogy a temetéseken a rendőrök ismét megöltek valakit, és mehettél a következő gyászszertartásra. A Capa Központban kiállított képen a koporsót vivő férfi a párt üdvözlési gesztusát mutatja, az ökölbe szorított kezet. Ebben az esetben a két afrikai politikai párt egyike, az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus) átpolitizálta a temetést. A szalutálással behozott politikai jelentés miatt döntöttem a fotó mellett, ráadásul egy nagyon egyszerű grafikájú képről van szó. A korábbi fotóim általában egyértelműek: a néző csak rápillant, és már látja, amit látnia kell. Mostanában szeretem, ha az embereknek sokáig kell nézniük a képeimet, hogy meg tudják fejteni.
Hogy került pályája elején Dél-Afrikába?
Fiatalkoromban újságíróként kezdtem, de nagyon hamar rájöttem, hogy a saját nevem is alig tudom leírni. Apám vállalkozásában sem szerettem volna dolgozni, ezért úgy döntöttem, elhagyom Nagy-Britanniát, és utazni fogok. Körülnéztem a térképen: angol anyanyelvűként elsősorban Ausztráliába, Új-Zélandra, Kanadába vagy Dél-Afrikába mehettem. Az utolsó tűnt a legérdekesebbnek. Ebben az időben amatőr fotós voltam, és az egyetlen ember, akit a családom ismert Dél-Afrikában, éppen fényképész volt. Egy évig neki dolgoztam, a technikai alapokat tőle tanultam meg. Utána a Sunday Timesnak fotóztam. Később egy afrikaiaknak szóló magazinnak kezdtem dolgozni, egyedüli fehérként. Összesen 8 évet töltöttem Dél-Afrikában. Később is újra meg újra visszatértem más magazinok megbízásából, bár egy jó időre kitiltottak az országból. Mandela börtönből való kiszabadításán sem lehettem ott. De ahogy elkezdődött az enyhülés, újra visszamehettem.
Fényképein legtöbbször társadalmi és politikai kérdéseket, konfliktushelyzeteket ábrázol. Miért ebben az irányban indult el?
Dél-Afrikában teljes szegregáció volt. Amikor fekete újságírókkal dolgoztunk egy sztorin, napközben nem állhattunk meg, és nem ihattunk egy csésze teát együtt egy étteremben. Esténként kitettek egy hotelnél, nekik viszont a városban kellett valahol szobát találniuk, ahova feketéket is beengedtek. Fokvárosban még a strandok is elkülönültek: voltak partszakaszok, ahol csak fehérek fürödhettek, máshol csak feketék, a harmadik helyen csak kevertek, vagyis mulattok, a negyediken pedig csak indiaiak. Őrület volt. Egyre többet tudtam meg Dél-Afrika helyzetéről és problémáiról. Egyik nap lefényképeztem egy nagy kocsit, aminek a hátsó ülésén egy fehér kisgyerek alszik, az ablakán pedig egy fiatal afrikai dada támaszkodik. Ekkor jöttem rá, hogy a Dél-Afrikában élő különböző nemzetiségek közti kapcsolatokat szeretném bemutatni.
A Magnumba 1962-ben Henri Cartier-Bresson hívta meg. Mi történt pontosan ezekben a napokban?
Nagyon fiatal, naiv fotós voltam. Korábbról ismertem már a Magnumot, amikor képeket küldözgettem Dél-Afrikából Európába. Éppen hogy megérkeztem Párizsba, a francia fotósok elmondták, hogy szeretnék, ha csatlakoznék, de ehhez Henri-nek is jóváhagyását kell adnia. Megszerveztek egy találkozót az irodájában. Amikor megérkeztem, persze fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Brit vagyok, ezért állandóan teáztam, viszont Franciaországban ebben az időben senki nem ivott teát, mindenki kávézott, ezért úgy éreztem, muszáj kávét rendelnem. Henri persze végül teát kért. Megmutattam neki a fotóimat, erre nem mondott semmit, hirtelen felállt, kiment a szobából, és az iroda vezetője jött vissza helyette. „Mit csináltál? Utál téged" – mondta. Az irodavezető megkérdezte, mi történt, és amikor elmondtam, ezt válaszolta: „Henri nem szeret fotókat nézegetni, a kontaktlapjaidat kell megmutatnod neki. Azt szeretné látni, hogy gondolkozol." Megszerveztek egy következő találkozót, pár nappal később újra meglátogattam, elvittem a kontaktlapjaim, teát rendeltem, elmondtam, hogy nagyszerű fotósnak tartom, és megtiszteltetés, hogy találkozhatok vele. És már bent is voltam a Magnumban. Ma ennél sokkal nehezebb bejutni.
Mit jelent több mint 50 éve a Magnum Photos tagjának lenni?
Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy akkor voltam fiatal, amikor a magazinok (Paris Match, Stern, GEO, National Geographic) virágkorukat élték. Ha el akartam menni Afrikába, a Magnum irodavezetője csak felhívta a Paris Match főszerkesztőjét, hogy Ian elmenne külföldre, és ezt a témát fotózná. Kap pár ezer dollárt, hogy megnézhessék az első felvételeket, és döntsenek. Manapság ez már nem fordulhat elő. Ugyanerre a kérdésre azt a választ kapnám, hogy menjek ki, fotózzak, és hozzam vissza a képeket, meglátják, mit tehetnek – senki nem ajánl fel előre pénzt. Ennek egyik oka, hogy kevés magazin maradt. Mostanában a sajtóképeket inkább kiállításokra küldik be, vagy könyvekben jelentetik meg. A fotósok szeretnek könyveken dolgozni, mert ezzel mindig lezárnak egy folyamatot, ami enélkül soha nem érne véget. Most is évek óta dolgozom valamin, amit valószínűleg soha nem fogok befejezni.
Mi a témája a mostani projektjének?
Ez is véletlenül kezdődött. Évekkel ezelőtt Hong Kongban jártam egy táborban, ahol vietnámi menekülteket szállásoltak el. A nap nagy részében el volt zárva a víz. Volt egy csap az udvaron, ami szintén nem működött. Itt készítettem egy fotót hátulról egy kisgyerekről, ahogy felemeli a fejét, kinyitja a száját, és megpróbálja az utolsó cseppeket is megszerezni a csapból. Ez a jelenet indította el bennem a gondolatot, hogy elkezdjek foglalkozni a víz problémájával szerte a világban. Utaztam már a Jangcén Kínában, a Nikongon Kambodzsában, a Mississippin Amerikában, a Níluson Egyiptomban, a Mary-n Ausztráliában. Minden kontinensen visszatérő téma a víz és a hozzá kapcsolódó súlyos gondok: amíg az emberek világszerte gátakat építenek, megváltoztatják a vízszinteket, azt hiszem, továbbra is ezt fogom fényképezni.
Budapesten tart workshopot fotósoknak. Hogy lehet a fényképezést tanítani?
Általában az első reggelen megkérdezem az összegyűlt embereket, mit szeretnének csinálni. Az emberek különbözőek, és a fotográfián belül is számtalan irányba lehet elindulni: lehetsz esküvői fotós, divatfotós, autókat és motorokat is fényképezhetsz. Ma egy fiatal fotósnak nehéz dolga van, ha riportfotózással szeretne foglalkozni. A mostani workshopon nagyon tartok attól, mit fogok mondani annak, aki fotóriporter akar lenni. Nemrég hallottam a márciusban Magyarországon életbe lépett új törvényről, ami szerint jogsértés engedély nélkül lefotózni valakit. Az utcai fotózásnak nem lehet ilyen korlátot szabni. Ha megkérdezel valakit, akkor azzal vége is. Rád néz, és azonnal azt az arcát mutatja, amit viszont szeretne látni a képen. Nem a valóságot kapod. Soha nem állítom be a képeim, mindig a megfelelő pillanatot kell elkapni, tervezgetés nélkül. Széles látószögű lencséket használok, ezért közel kell mennem a témához. Az embereket pedig nem zavarja. Ha észreveszik, hogy lefotóztam őket, rájuk mosolygok, ők visszamosolyognak.
„Ha nagyon kegyetlen akarnék lenni, azt mondanám, videókat kell készíteni az állóképek helyett" – ezt a tanácsot adta egy korábbi interjúban. Mi a fotó jövője?
Egyre több újságnál elvárás, hogy kamerával indulj el egy helyszínre. A fotósok egy része már elkezdett videóval dolgozni, sokan viszonylag jól csinálják. De ez egy teljesen más látási, gondolkodási módszert feltételez. Tavaly én is kipróbáltam: Mozambikban videót is kellett készítenem a fotók mellett, ami teljesen megőrjített. Láttam egy szituációt kibontakozni, ami nagyon jó képtéma lehetett volna. Mire letettem a kamerát, és felvettem a fényképezőt, már minden elmúlt. Ahelyett, hogy a képekre, a formákra koncentrálnál, a videónál a mozgásokra, a hangokra is figyelned kell. Én nem tudom magamat háromfelé szakítani. Vannak vállalkozó szellemű emberek, akik tovább tudnak lépni. Én nem ilyen vagyok. Azt szeretem csinálni, amit már évtizedek óta. Kicsit olyan ez, mint a vadászat. Körbejársz, látod, ahogy történik valami. Akár puska is lehetne nálad, amikor várod a megfelelő pillanatot. De nemcsak el kell kapnod, hanem formába is kell foglalnod. Ez mindig kihívás. Az a fajta, amit élvezek.
