Elengedem a nőket, odabent is elengedem azokat, akik nem néznek rám, és nem láthatom a tekintetüket sem, mert elkapják a fejüket, mielőtt egyáltalán rájuk nézhettem volna.
És semmink.
Pontosan tudom, hogy ők ezt miért csinálják, és ők meg még nálam is pontosabban tudják, hogy én tudom, ők tudják, hogy amit láthatnék, mert megláthatnék bennük, azt ők messziről megérezték belőlem, és nem fogom meglátni. Én nem. Pont én nem. Nem fogom megtudni, nem tudhatom, arról ők gondoskodnak. Tudhatnám ugyan, ismerik a fajtám, de okosabbak, szigorúbbak voltak, már el is haladtak mellettem, vége a történetnek. Mintha nem is láttam volna őket. Őt.
Vegyem úgy.
Éles fájdalom ez. Amilyen állat vagyok, majdnem igazi veszteséget érzek, az övét, beleveri az orrom a fecskelogikába. Csak így septiben s boldogtalanul, anélkül, hogy tettem volna bármit. De még ha tettem volna is...
Jól tette? Jól tették?
Az én szemem vetkőztet? De hát nem vetkőztet. Szükségtelen. Látom, hogy mi az ő macskareflexekkel bíró belső életében, rózsaszínben fetrengő leányálmaiban az ördögi és pogány, mi az égről lehazudott, annyira tátongó s mielőbbi betöltésre áhítozó, bitangkurva kétségbeesett szomj. Már a lesütött szeme állása alapján, még ha nem is néz rám, már arra ki lehetne hívni az erkölcs- rendészetet.
De azt csak én látom. Így hangzik a vádja.
Én volnék, motyorgom magamban, az is, aki a szíved mélyén megbocsájtanám ezt a bűnt, magamnak. Mert ez a te szíved, az enyém. Az a botrányos, hogy máris egy a szívünk. Egyetlen pillanatra együtt lehettünk volna. Lehet, hogy velem neked épp ez a bajod?
Tudom a csípődről, hogy van megcsinálva. Nekem van csinálva.
Mint az állad közepén is, az alsóajkad alatt az a kis gödör. Úgy van kikeverve a pupillád mohazöldje is némi napsárgával, amilyen legpontosabban egyik combod belső hajlatának mindenre kész hangulatához illik, magas fűben, amikor én támasztom oda a halántékomat. Nem mondom meg, hogy melyikhez. Nem fogod megtudni, mert nem engeded magadat meglátni nekem. Csak a férjednek, hívjuk így - szegény fiúk - az összeset; a párod, a partnered, az urad, az embered; nekik kéne mindezt látniuk és tudni rajtad, hiánytalanul észrevenni benned, hát legalább az elején, szerelmetek aranykorán, azon a gyertyafényes jószar, de még jó hogy senkise fogja megtudni nászéjszakán... azon illett volna. Kellett volna. Rádfért volna. Ha nem a faszukkal lettek volna elfoglalva végig.
És veszed a kötőtűt. Hogy a szemem kiszúrd!
Azon imádkozom a következő pillanatig tartó évszázadban, hogy az istenszerelmére, most nem a szemem kápráz? ugye nem álmodom? Igen, látom íves-feszes ajkad, a puháját; most mindjárt ideérsz, közelérsz majd, és akkor látom a csípődet. Mind. Az egészet. Akárhány ruhán át. S aki látja a nő csípőjét, nem csak a melleit – azt meg ki nem látja? -, hanem a csípője húsát, amint az úgy ott van, hogy az hogyan áll és hogyan mozog egyszerre: feszeng a bugyiban! - az a züllött ember azt is látja, miként ível lejjebb s miként hajol oldalt, és főként elől aztán, hogy milyen hirtelen szakad lefelé...
Ezt bizony minden férfi ujjongva látja, aki én vagyok. Nekem jössz.
„Szemérmetlen gazember, bámész, éhes tekintetű, nagytestű pali, egy iylen imbolygó. Honnan veszi ez a bátorságot hozzá?! Hisz még nem is látott, nem tud semmit. Nem is fog, az szentség." És mint a többi közül kirángatott, ma született kismacskát könyörtelen gazdasszonya, imádatomat a nyakánál fogva, félkézzel fojtod meg.
Elengedem őket. Már nem szeretem.
Elhitetem magammal. Nem és nem kívánom. Szeretem, de nem kívánom. Mint a sarki koldust se, akinek adhatok, ha gyűlölködve néz is, akármennyit adok, akkor is adok, nem tudok nem adni, meg tudom érteni, hogy azért, mert rászorul, azért még nem kiván, én is lehetnék ő, de nem én vagyok, én egy hülye férfi vagyok, ő pedig elszántan rohan a rettenetes jövője felé.
Végső soron, mit tehettünk volna?
És melyik nem ilyen köztetek, mondjátok? Ha meg nem ilyen, az baj, akkor cirkáló vagy. De most nem rád gondolok, hanem a többire. Nincs köztetek már ezen a világon, vagy ebben a városban, ami ugyanaz, aki még értené, hogyan kell, vagy lehetne, vagy volna érdemes egy nőnek futtában rám nevetnie, megajándékozva magát legalább annyira, mint engem egy pillantással, ami nem lehet alkudozás tárgya, annyira világos, annyira igaz. Az ő igaza. Az ő diadala. Nem kell.
