A vállalatoknak, áruházaknak nem üzlet reklámfogásokat kanyarítani a pünkösd köré – talán, mert csokoládéból nehéz lángnyelvet gyártani.

A három nagy keresztény ünnep közül valahogy a harmadikról tudunk a legkevesebbet; a falusi és a közösségi lét lassú felbomlásával elszáradtak a népszokások is, és a vállalatoknak sem üzlet reklámfogásokat kanyarítani a pünkösd köré – talán, mert lángnyelvből nehéz csokoládéfigurát gyártani. Pedig személyes és közösségi ünnepekre és a hétköznapokból való kilépésre a bevásárlásoktól függetlenül szükségünk van. S a pünkösd nem egy egyszerű vasárnap, hanem a legnagyobb keresztény közösségi ünnep.

Ötven nappal húsvétvasárnap után záródik le a húsvéti ünnepkör a katolikus egyházban. Maga a pünkösd szó a görög pentecosté: ötvenedik szóból származik, s a húsvét lezárásaként szintén mozgó ünnep. Kétezer éve ezen a napon Jézus tanítványai együtt voltak egy kicsi teremben, bő egy hónappal a húsvéti események (avagy a Pészach) után. Képzeljük csak el a körülményeket: a Mestert, akitől teljes meggyőződéssel remélték, hogy felszabadítja a zsidó nemzetet, a saját vezetőik megölték. És mielőtt sikerült volna meggyászolni őt és felfogni a helyzetet, három napra rá föltámadt, és azóta olykor meg-megjelent és beszélgetett velük.



A teljességgel érthetetlen kifejezés is csak halványan közelíti meg a szituációt. Rátesz egy lapáttal, hogy egy hete a saját szemük láttára fölemelkedett az égbe, minden gravitációnak ellentmondva, pontosan azzal a testtel, amelyet láttak megtörni és meghalni. Három éve, mikor elkezdték vele járni az országot, mintha megtalálták volna az élet értelmét – de most az egész rendszer összeomlott, és összetört cserépdarabokként hever a földön. Most mi van? És pontosan mit is kéne csinálni – menjenek vissza halászni, vagy inkább zárkózzanak be, mert az a biztonságosabb? Ha képregényben ábrázolnánk a helyzetet, akkor egy nagy közös buborékban rengeteg kérdőjel volna. Mi legyen most? A tanítványokat egy helyre gyűjti a sok közös kérdés, összegyűlnek tehát, és várnak, maguk sem tudják, mire.

És akkor valami tényleg történik.

Pünkösd ünnepe egy néhány évezreddel még korábbi eseményben gyökerezik: a jól ismert Bábel tornyáról van szó. Akkor, valamikor nagyon régen, Noé leszármazottjai égbe törő épületet akartak építeni – ám ez a kísérlet a nyelvek összezavarodása miatt kudarcba fulladt. Még ma is tart ez a folyamatos félreértés, hiszen kérhetem én a kalapácsot, ha a másik a fejszét adja a kezembe, és nem érti, hogy mi ezzel a baj. Így nemigen lehet házat építeni. Sokszor még ma is tart, hogy egyedül üdvözítőnek a saját véleményünket tartjuk, a másikét legtöbbször meg sem próbáljuk megérteni. Az első pünkösd azonban feloldotta ezt a meg nem értést. Nem mintha nem értenénk félre egymást időnként még mindig – de onnantól kezdve ténylegesen van lehetőségünk megváltoztatni a saját (sokszor túlságosan énközpontú) szemléletünket.

Ott ülnek tehát a tanítványok egy szobában, kissé tanácstalanul, talán félve is. És egyszerre már megint valami logikátlan természeti jelenség történik, szélzúgás támad, lángnyelvek szállnak rájuk, és nyelveken kezdenek el beszélni, ráadásul mindezt egyszerre. Nem csoda, ha leesik az álluk, meg a miénk is. Szó szerint elég hihetetlen történet.

Mágia lenne? Aligha, mert a váratlan nyelvtudás nem öncélú, hanem azért kapták, hogy hirdessék: Isten szeret, sőt, kedvel minket. Ez jó hír, ezt hirdetni kéne.

Csoda? Mondhatjuk, ha nincs jobb szó rá.
Szentlélek volna? Úgy néz ki.
Érthető? Nem igazán.
Legalább tapasztalható? Nos, igen.
De hát hogyan lehetséges ez? Erre a kérdésre már Szűz Mária sem kapott kielégítő választ.

Ha csak azt nézzük, hogy már rég felrobbanthattuk volna a Földet saját magunkkal együtt, és nem tettük – az nem a magunk érdeme. Amikor önnön erőnkön vagy annak hiányán fölül kapunk erőt, tehetséget megtenni azt a bizonyos, nehezünkre eső dolgot a másikért – na az ide vezethető vissza. A lángnyelvek és a szél és a pünkösdi rózsa is mind csupán jelkép, holdra mutató ujj, ami valami nagyobbra világít rá. Hiszen mi történik karácsonykor? Az Isten megszületik a földre, mint parányi és esendő ember, mint aki egy közülünk. Húsvétkor? Az Isten szenved és meghal, mint mi mindannyian – majd feltámad, aztán látványosan felmegy a mennybe.

És pünkösdkor: miután mindezek megtörténtek, az Isten mégis visszajön és itt marad, mindenkivel egyenként. És ezeknek jelképe a lángnyelv, a nyelveken szólás, és valami módon erre emlékeztet a pünkösdi királyság is. Az ünnepekkor nem kell feltétlenül megérteni, hogy mi történik, mert vannak dolgok (földön és égen, Horatio), amire a mi kizárólagosnak vélt racionalitásunk nem mindig elég. És erre valók a rituálék, a szokások, az ünnep külsődleges formái: hogy kifejezzék azt, ami megfoghatatlan.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a csíksomlyói búcsú éppen pünkösd napján gyűjti össze a katolikus magyarokat, valamiféle évenkénti kárpát-medencei magyarság-találkozóvá válva. Alkalom ez az együttlétre, a reményre és egymás megerősítésére, mindenféle magyarázkodás nélkül – és lám, ez pont az a szituáció, amiből az egész ünnep kiindult a jeruzsálemi kis emeleti teremben. Kitart a mai napig.

És tudós magyarázatok helyett népszokások serege kapcsolódott – néhány még ma is – pünkösdhöz. A hagyományos közösségi létben a gazdasági teendők mellett a keresztény ünnepek tagolták az évet, és racionális és irracionális rítusok sokasága tette egyedivé és „érthetővé" az adott napot. E szokások jó része a fiatalságra, a termékenységre, és végső soron: az életre magára irányult. Hiszen amikor még nem volt kórház, hogy ott haljanak meg az idősek, akkor a halál természetesebben benne volt az életben és az élet-tudatban, és a természet nyár-eleji virulása sokkal nagyobb dolog volt. Akkor a pünkösdi királyság nyúlfarknyi idejében könnyebb volt meglátni az emberi lét törékenységét, a kiemelkedő szerepkör ideiglenes voltát, amit már sok szempontból elfelejtettünk.

Néha azonban érdemes visszatérni Bábel tornyának képéhez és a saját mulandóságunkhoz. Pünkösdi királyság, mondjuk a röp-dicsőségre, vagy manapság például a celebségre, tartson egy napig vagy akár egy évig. Régen, a hagyományos falusi közösségekben a szokás az volt, hogy ügyességi feladatokkal választották ki a pünkösdi királyt, vagy a legszebb, legkisebb leánykát hordozták körbe, s ősi termékenység-varázsló énekeket énekeltek. Aki valamiben a leg-leg volt, az lett a király – de csupán egy napra, három napra, legföljebb egy évre. Mert azután visszatér az élet (új lendülettel) a normális kerékvágásba, a munkába.

Így hát pünkösd ünnepe ma sem csak egy hosszú hétvége, de alkalom arra, hogy egy picit kipillantsunk a végtelenbe. Onnan visszatérve egész más a perspektíva.

Források:
Dömötör Tekla: Magyar népszokások, Corvina, 1972
Biblia, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2000
Magyar Néprajz VII. Folklór
Magyar Néprajzi Lexikon
Magyar Katolikus Lexikon
Wikipédia