Ezzel a címmel jelent meg László Ágnes portrékönyve, melyben hét nemzetközileg is elismert magyar alkotót mutat be. A szerző június 14-én 16 órakor dedikálja könyvét a Vörösmarty téren, a Kossuth Kiadó pavilonjánál.
Bitó László élettani kutató, publicista, szépíró, aki hisz a fejlődés lehetőségében akár egyetlen életen belül is. 1956-ban muszos katona volt a komlói szénbányában, majd miután elhagyta az országot, a New Yorki Columbia Egyetemen a munkatársaival együtt kifejlesztette a glaukóma (szürke hályog) elleni Xalatan nevű szemcseppet, amelyet 2002-ben az év gyógyszerének választottak és sok millió szemet mentett meg a sebészeti beavatkozás kockázatától és a vakságtól. A '90-es évek elején tért vissza feleségével, Oliviával Budapestre és a kutatásokat véglegesen hátrahagyva íróként, közíróként, a budapesti szellemi élet meghatározó személyiségeként vált ismertté. Regényei, esszékötetei, antológiái jelentek meg és közéleti aktivitása is jelentős. Ábrahám és Izsák története egész életében foglalkoztatta és ennek újraértelmezéséről – miszerint azért akarta-e Ábrahám megölni Izsákot, mert hallotta Isten hangját, vagy azért hallotta Isten hangját, mert meg akarta ölni Izsákot? – írt könyve 1998-ban jelent meg magyarul. Úgy gondolja: Nincsen más történet, amelynek értelmezése jobban befolyásolhatná a jövőnket, mint ez. Ha belegondolunk, be kell látnunk, hogy a fenti kérdés a legfontosabb kulcs múltunk, önmagunk és ötezer éves istenfogalmunk megértéséhez.
Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója és zeneigazgatója, a berlini Konzerthaus és a Konzerthausorchester zeneigazgatója, aki az utóbbi években zeneszerzőként is tevékeny: műveit bemutatták az Egyesült Államokban, Hollandiában, Belgiumban, Magyarországon, Németországban és Ausztriában.
Félig Budapesten, félig Berlinben él, de Hollandiához is kötődik. Rendszeresen hallatja a hangját közéleti kérdésekben, de napi politikával nem foglalkozik. Azt gondolja, Magyarországnak még sokat kell tanulnia civil kurázsiból és demokráciából. Sokan vannak, akik hagyják a dolgokat megtörténni, elszenvedői az eseményeknek és teljesen passzívak. Ezzel szemben nagyon kevesen vannak, akik azt mondják, hogy ez a mi országunk, itt én és társaim döntjük el, hogyan történjenek a dolgok. Pedig ez a demokrácia. Az aktivitása demokrácia, és minden közszereplőnek példát kell mutatnia aktivitásból. Ez a mi ügyünk, a mi országunk, vegyük kézbe a saját sorsunkat.
A Fesztiválzenekar sikereiről így nyilatkozott: "Már harminc évvel ezelőtt is úgy éreztem, hogy célunk az, hogy megreformáljuk a szimfonikus zenekar működését. Sok bajom volt a konvencionális zenekarokkal, és ez nem magyar, hanem nemzetközi kérdés. Úgy éreztem, hogy a zenekarok fáradtak, félnek, elfásulnak, lélektelen játékra vannak kényszerítve, megmerevedett és fejlődésképtelen a struktúrájuk. Olyan rendszert akartam létrehozni, ahol az emberek kreativitása felszabadul, a problémákat meg lehet oldani, ahol jó érzés játszani, és ezt a jó érzést át lehet adni a közönségnek is. Mozgásban lévő rendszert akartam, ahol lehet változni és fejlődni."
Harasztÿ István Kossuth-díjas szobrászművész, a kinetikus szobrászat hazai megteremtője, akit a művészvilágban mindenki csak Édeskének hív, sőt a felesége és a barátai is így szólítják. Pedig amit tesz, gondol, ahhoz nem ez a becenév illik. De, így alakult, elfogadta és a védjegye lett.
Élettörténete és művészete alapján egyértelmű, hogy Ő egy szabad ember, a szó valódi értelmében. Ennek azonban megfizette az árát. Ezt az életérzést több művében meg is fogalmazta és nagyon beszédes címeket ad a műveinek. A Népnemzeti nyalókatár című alkotásának története igazi csemege az interjúban. Autodidakta módon lett az, ami. Több alkotása már az életében klasszikussá vált. Mint elmondta, mindig hitt abban, hogy egyszer eljön az idő, amikor komoly kiállításokon vesz majd részt, írni fognak róla könyvekben, katalógusokban és be fogják sorolni azon művészek közé, akik valamit letettek az asztalra. "Nem akartam azok közé tartozni, akik csak úgy éltek a világban, és amikor meghaltak, elfelejtették őket. Mindig arra törekedtem, hogy legyen valaki belőlem és mindent meg is tettem ennek érdekében. Néha nagyon rosszul."
Ilia Mihály Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, irodalomkritikus, szerkesztő, a ma Kazinczyja, akinek neve összefonódott a Tiszatáj című folyóirattal, melynek három évig volt a főszerkesztője és ahonnan nem jószántából távozott. De, jó tudni, hogy 1957 óta megszakítás nélkül a JATE II. (Szegedi Tudományegyetem) Magyar irodalomtörténeti Tanszék oktatója, jelenleg címzetes egyetemi tanár. A Nyugat-mozgalom, a századelő magyar irodalmának, a külföldi magyar, az élő magyar irodalomnak tudója, népszerűsítője. A terjedelmes és izgalmas interjúban a gyerekkorától, neveltetésétől kezdve, a magyar irodalom iránti elkötelezettségről, az egyetemi tanári tevékenységéről, a főszerkesztői időszakról, az egyetemi és a Tiszatáj szerkesztőségi szobájába elhelyezett lehallgató készülékekről, a besúgói jelentésekről, a megbocsátásról és még sok minden másról beszél. Már egyetemistaként bejárt a szerkesztőségbe és egy idő után ő lett a nem kért kéziratok bírálója, válaszadója. Levelezni kezdett olyan személyekkel, akikből később író lett, költő vagy irodalomtörténész. Leveleit ma is nagy becsben tartják a címzettek. A másik ember dolgai iránti érdeklődése így vált alapvető emberi tulajdonságává, a hosszú értekező levélírás és diákjainak szeretete pedig életformájává.
Kornai János Széchenyi-díjas közgazdász, egyetemi tanár, a Harvard Egyetem emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. "Igazi tudós, aki ha valamin felháborodik, akkor arról elemzést ír" – állítja Kornairól Vámos Tibor, akadémikus.
Újságíróként kezdte a pályafutását a Szabad Nép szerkesztőségében és 24-25 éves koráig meggyőződéses kommunistának tartotta magát. Majd 1956-ban, a forradalom leverése után megírta A gazdasági vezetés túlzott központosítása című kandidátusi disszertációját, amely könyv formájában is megjelent először Magyarországon 1957-ben, majd nem sokkal később Angliában. Nagy utat járt be szellemi és hétköznapi értelemben. 1963-ban engedték ki először Nyugatra. Többször volt vendégprofesszor különböző egyetemeken. 1984-től a Harvard Egyetem professzora. Ma az egyik legismertebb és elismertebb magyar közgazdász, akinek a véleményére szerte a világon – Európán, az Amerikai Egyesült Államokon keresztül egészen Kínáig – odafigyelnek. Tíz kötetre tervezett életművének a negyedik kötetét állítja most össze. Büszke arra, hogy 1955-től mind a mai napig ugyanaz a munkabeosztása. Reggeltől estig kutat és tanít, mert szerinte ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Az interjúban kifejti a véleményét az autonómiáról, a félelemről, a jelenlegi centralizációs tendenciákról és arról is, hogy szerinte miért nem lehet Kornai-iskoláról beszélni. Nem bocsátkozik jóslatokba, de azt vallja: A történelem már igazolta, hogy a törvények demokratikus előkészítése és a normálisan működő piacgazdaság hatékonyabb, mint a kemény kézzel kikényszerített és a társadalom torkán lenyomott rendszer.
Marton Éva Kossuth-díjas operaénekesnő több évtizeden át élt külföldön, a legrangosabb színpadokon lépett fel. A világ egyik legkiemelkedőbb drámai szoprán énekesnőjévé vált. 2005-ben tért vissza, tanítani a Zeneakadémiára. Tosca, Turandot, Gioconda és Elektra – a hatalmas repertoárból ezek a szerepek állnak a legközelebb a szívéhez. A vele készült interjúból nagyon sok minden kiderül arról az asszonyról, akit dívaként, királynőként ünnepelt a zenei világ. Egyszerű szülők gyermekeként született Budapesten. Az édesanyján kívül három asszonynak köszönheti, hogy azzá lett, akit a világ megismert. Azon szerencsések közé tartozik, akinek a férje – aki egyben a menedzsere – minden terhet levett a válláról. Az éneklés mellett mindig is a család volt az egyetlen szenvedélye, a gyermekeivel és azok családjával, az ő kifejezett kérésükre egy házban él.
Most a Liszt Ferenc Zeneakadémián szeptemberben megrendezésre kerülő I. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny előkészületeivel van elfoglalva. "Engem már az tart ébren, az hajt előre, hogy átadjam a bennem lévő tudást, hogy segítsek, hogy kinyissam a fejeket és a szíveket. Ne az irigység vezérelje az ifjú művészeket, hanem a tudás, a szeretet és a szépség."
Végel László Kossuth-díjas vajdasági magyar író. "A hazám az anyanyelvem, amely mindig velem van" – mondja magáról Végel László, aki most fürdik a sikerben. A Neoplanta avagy Ígéret Földje című regényéből készült színpadi előadás nyerte el áprilisban a Vajdasági Hivatásos Színházak 64. Fesztiválján a legjobb drámaelőadás díját, május végén az 59. újvidéki Sterija Játékok fődíját. A Neoplanta egy város drámáját játszatja újra. Ez a város, amelybe mindenki úgy érkezett, mintha az Ígéret Földjére érkezett volna, hódítóként jött, s nem is csoda, hogy tömegsírok szegélyezik. És senki sem mer szembenézni saját bűneivel. Cserélhetik az utcák, az emberek, a terek neveit, mindig minden újrakezdődik.
Szenttamáson született, Újvidéken tanult, majd újságíróként, szerkesztőként számos magyar nyelvű lapnál dolgozott. Tizenkét éven át volt az Újvidéki Televízió dramaturgja, majd amikor innen eltávolították, ő lett a Soros Alapítvány újvidéki irodájának a vezetője. 2001-től szabadfoglalkozású író, aki már 1992-ben azt javasolta Konrád Györgynek, hogy kezdeményezzék a kettős állampolgárságot a posztszocialista országokban.
