Lily Allen fél évtized után tért vissza a vegyes fogadtatású Sheezus című albummal, amellyel a negatívumok ellenére sincs nagy gond - csupán megfelelő perspektíva kell hozzá.

2006-os feltűnése óta Lily Allen sikeresen lett egy olyan törvényszerűtlen jelenség, amit nagyon akkor sem kell szégyellni, ha az amerikai Top 20-ban szerepelnek a lemezei. Nagypályás, precízen formatervezett és kivitelezett vetélytársaival, vagyis a tipikus mainstream énekesnőkkel szemben, ugyanis, ha a brit minidívára gondol az ember, nem svéd árnyproducerek által alápolcolt kasszarobbantó nagyasszonyok jutnak eszébe, hanem valaki, aki akkor is képes megállni a saját lábán, ha kétségtelenül mások is segítségére voltak előretörésében. És bár karrierének e pontja érthetően tovább növeli az énekesnő kétoldali megítélését (szerzői és lassan esztétikai értelemben Allen pontosan olyan több összetevős képletté vált, mint azok a próbababák, akiket bírál), ám ez nem akadályozza meg attól, hogy kiadói bilincsektől szabadon oszthassa meg a mondandóját bármiről, ami csak eszébe jut. Tüzes temperamentuma és nagy szája pedig az eddigiekben jó marketingcselnek is bizonyult, a '85-ös születésű hölgy ugyanis rendszerint egyszerre bérel helyezést a slágerlistákon, valamint a bulvármédia magazinjaiban is, kb. pont olyan szerepet betöltve a popbizniszben, mint M.I.A., aki, hozzá hasonlóan, egyszerre idegesítő porszem és jól működő fogaskerék is a gépezetben.



A négy-ötéves kihagyást maga mögött hagyó Sheezus korong már megjelenése előtt jó sok szapulást kapott (még maga Allen részéről is), azóta pedig főleg: a legtöbb recenzor sajnos nem sokra méltatja túlzott popossága és lírai sekélyessége miatt, ezzel pedig nehéz vitatkozni. Az énekesnő harmadik albuma valóban elég limonádésra sikeredett, még egy adagot elveszítve a 2006-os Alright, Still debüt vastag szellemességéből, ami már a '09-es It's Not Me, It's You arculatából is hiányzott kicsit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy joggal temethetné mindenki azonnal a lemezt, ami az elkészítését megelőző körülményekhez képest kifejezettem bizalomgerjesztő lett. Allenre ugyanis erősen rájárt a rúd az évtizedforduló körül/óta, hiszen nem elég, hogy a szórakoztatóiparból is elege lett, de egyik terhességével elvetélt, a másikkal pedig halott csecsemőt hozott a világra, és noha azóta duplán is rendeződtek a családi ügyei, ember legyen a talpán, aki még ezek után, kétgyermekes anyaként is képes lenne teljes pompájában tündökölni. És igaz, hogy ez nem is teljesen sikerül, azonban nincs sok okunk panaszkodni, a Kurstin-Allen dalszerzői tröszt változatlan hatékonysággal robog az egészségesnél kicsit talán még mindig kommerszebb hangulatban, és ha az embernek nem sok baja volt az öt esztendővel ezelőtti anyaggal, ebbe sem volna szabad ilyen durván belekötnie. Az album ugyanis kellemes koherenciával köpködi magából a bájos szerzeményeket, melyekkel szemben nem csupán Lily magánéleti buktatói miatt nem emelhetünk panaszt, hanem amúgy sem; ha viszont mégis nehezünkre esik megbarátkozni azzal, hogy egy kicsit kevesebb karakter szorult az idei munkába, gondoljunk csak bele, hogy befutása után nyolc évvel Britney egyik héten a pináját villogtatta, a másikon pedig kopasz malacként őrjöngött a valami parkolóban. Ezt fejben tartva világos, hogy a Sheezus egyáltalán nem rossz lemez - sőt.