Miközben látszólag minden a legnagyobb rendben, gyaníthatjuk, hogy semmi, de semmi sincs rendben, sőt, valami hatalmas árulás, valami végső leszámolás már megkezdődött.

Csak nem beszélünk róla, mert nem merünk. Arról, hogy mi történik valójában itt és most, sokkal jobban tájékozódhatunk Krasznahorkai László apokaliptikus elbeszéléseiből vagy Spiró György könyvheti megnyitójából, mint a napilapok cikkeiből, híradókból. A szabad sajtó mentsvára a világháló, mely mentsvárnak falait egy ideje ostromgépekkel lövik, melynek kapuját már faltörő kossal zúzták be. Közben a téren még piac van, zsonglőrök mutatványain ámul a nép, de a bálteremben izzó fáklyák már megvilágítják a vörös halál arcát.

Ünnepi könyvhét van Magyarországon, s ez csak keveseknek igazán fontos. A könyvhét elsősorban a könyvek ünnepe kellene hogy legyen, a nagy lehetőségnek, hogy az író találkozik az olvasóval, sőt írók az írókkal, és olvasók az olvasókkal is. A párbeszéd és találkozások hete kéne legyen, és minden körülmény ellenére ez még sikerül is alkalomadtán. A legnagyobb baj nem az, hogy a kis fehér pavilonok és a műanyagszékek igénytelenek, hogy a politikusok és bulvárhősök előtt többen állnak sorba dedikációért, mint az írók, pláne költők előtt. Még csak nem is az, hogy a térre kihelyezett focilabdával fényképeztetik magukat a népek, s nem pedig az alig öt méterre üldögélő Kányádi Sándorral, bár bevallom, ez azért minimum elkeserítő. Sorolhatnám még a sok apróságot, melyek egyenként is a hömpölygő tömeg zülléséről, műveletlenségéről és kiégéséről tanúskodnak, de mindez csak tünet. Tünete egy sokkal mélyebbről fakadó kórnak, egy olyan betegségnek, amely a könyvhéten csak annyiban nyilvánul meg, amennyiben megnyilvánul a napi sajtóban, a politikában, a sportban, vagy éppen a mindennapi életben. A könyvhét elszenvedi mindazt, ami ellen egyébként igazán tehetne. Jobban és pontosabban mondva, a könyvhét üzenete, hogy valóban megértsük, mit is jelent az: „itt az írás, olvassátok”, mit jelent az, hogy minden ellenére még létezik magyar irodalom, hogy vannak magyar írók, akik a magyar olvasókhoz szólnak, akiknek mondanivalójuk van, vannak történetek, melyeket el kell még mesélni. Vannak magyar könyvek, amelyek igazán jók.

Nem, nem az a baj, hogy olyan sok cím jelenik meg, hogy még a szervezők sem látják át, hogy a fiatal és szépreményű szerzők elvesznek és elsodródnak az árral. Még az sem baj, hogy az egyenlőtlen könyvpiac az utolsókat rúgja, hogy körbetartozik mindenki-mindenkinek, hogy a terjesztők felelőtlenek vagy kétségbeesettek, bár kétségtelen, hogy ezzel előbb-utóbb szembe kell nézniük.

Kit érdekel, hogy itt miből él egy költő, hiszen tudjuk jól, hogy bolond, ki poétává lesz Magyarországon?! Kit érdekel, hogy egy család megengedheti-e magának, hogy könyvet vegyen, vagy hogy vajon az már luxusnak számít-e? Kit érdekel, mi van a könyvhét sápadt pavilonjainak asztalán, melyek a legjobb kiadványok és miért? Nem számít, mert a labdát, a szép kerek labdát lehet ölelgetni, puszilgatni és szeretgetni. Félreértés ne essék, tőlem aztán lehet szeretni a focit, jó is az, én is szurkolok egy kisalföldi falu csapatának az NBIII-ban, de azért lássuk be, hogy valami itt és most nagyon el van rontva. Miközben újrafordítják Platón Államát, miközben megjelenik a Zohár első magyar fordítása, miközben aktuális és megkerülhetetlen mű jelenik meg az iszlám fundamentalizmusról, és felsorolhatatlanul sok és jó szépirodalmi kötet lát napvilágot: itt és most fényesre nyalják a labdát. Talán azért, mert van valami vonzó kerekségében, talán azért, mert... és ez az, amivel az Ünnepi könyvhét nem versenyezhet.

Mikor utálták meg itt az emberek az olvasást? Mikor utálták meg itt a tanulást, az önfejlesztést és önismeretet? Mikor történt meg az, hogy elhitték, jobb nekik zabálni és vedelni, beszopni a sok hülyeséget, ami egy fociközvetítés során rájuk zúdul? Mert látnunk kell, hogy ez a túlzott focibuziság is valójában csak egy tünet, a hiány tünete. A tömeg hiányának tünete. Mi hiányzik a tömegnek? Egyes-egyedül az élet. A valódi élet. Az élet, amely a teljesség felé törekszik, a szépség és jóság minőségét akarja átereszteni önmagán. S bár ott vannak a kevesek és kivételesek, akik valami különös oknál fogva nem adták föl, vagy éppen annyi trauma érte őket, vagy annyira elegük van már, vagy csak egyszerűen élnek, s a nagy választékból kiválasztják, megkeresik, megtalálják, ami nekik kell. Olvasnak, és miközben olvasnak, érzik, hogy élnek, valóban élnek.

Ne értsenek félre, ez az írásom nem a fociról, nem a világbajnokságról, nem a sajtó szabadságáról, nem a politikáról szól. Ez az írás arról szól, hogy valami nagyon elromlott itt, hogy óriási baj van, s az egyetlen reménysugár az írás és olvasás és a könyv. Arról szól ez az írás, megmondom direktbe, hogy van remény, és ennek a reménynek a tere és ideje az Ünnepi könyvhét. És, amíg ez a remény él, nem veszett el teljesen Magyarország.